BorTárs

Borszakértők csapdában

2015.03.02. 18:37 BorTars

Azt még az „egy millió dolláros orral” rendelkező borkritikus, Robert Parker is elismeri, hogy az általa 95-96-97-98-ra értékelt borok között talán csak az tesz különbséget, hogy épp milyen hangulatban volt, amikor a borokat kóstolta. Vagyis a borok megítélése szubjektív dolog. De még mennyire! (De ennyire?)

Egy nyugdíjas amerikai óceánkutató, Robert Hodgson, aki maga is borászkodik, és hosszú éveken át benevezte borait különböző kaliforniai borversenyekre, megelégelte, hogy ugyanaz a bor az egyik évben az egyik versenyen aranyérmet kap, máskor, máshol meg - semmit. Természettudós lévén, egy idő óta arra tette fel az életét, hogy a borbírálatok során tükröződő szubjektumot mutassa ki – objektíven.

Borbírálat: Challenge International du Vin, Bordeaux (Photo : Puget/Amarante-photogalerie)

2005-ben kezdte, amikor a Kalifornia Állami Vásár hivatalos borversenyén kérte meg a szervezőket egy „különversenyre”. A zsűri számára háromszor is kivitette ugyanazokat a borokat (ugyanabból a palackból), és elemezte az eredményt – vajon néhány perc elteltével másképp értékelik-e a borokat a zsűritagok. Megdöbbentő eredményre jutott. A szakértőnek tekinthető zsűritagok egyáltalán nem voltak következetesek az értékelések során, sőt. Kiderült, hogy hosszú évek átlagában a borbírálók alig 10 százaléka bizonyult következetesnek, de ugyanazok, akik az egyik évben kiegyensúlyozott véleményeket fogalmaztak meg, máskor átlagosan szétszórt teljesítményt mutattak.

Az adatgyűjtés első négy éve után tanulmányban összegezte az eredményeket a borász-oceanográfus. Szinte általános volt, hogy egy zsűritag a háromszor kóstolt bort egyszer igen jó 90 pontosra, másszor átlagos 86-osra, vagy pedig kiváló 94-esre értékelte a 100-ig terjedő skálán. Azaz: az volt az átlag, hogy ugyanaz a bor +/- 4 pontos eltéréssel kapta a pontszámokat. Tíz közül egy olyan zsűritag akadt, aki +/-2 pontos eltéréssel értékelte háromszor ugyanazt a bort.

Borbírálat: Top100wines verseny, Sydney

Mondhatjuk persze, hogy néhány ponton nem sok múlik, de ez nem igaz. Ráadásul egy-egy aranyérem jelentős marketingelőnyt, árbevétel növekedést is eredményezhet a nyertes borok számára. Robert Hodgson azonban maga is felmenti a borbírálókat: „Mindegyikük felkészült, különleges képességű ember, aki jól megítél egy-egy bort. De amikor százat kell végigkóstolnia, azt nincs ember, aki jól végigcsinálja” - idézte egy nyilatkozatát a The Guardian.

Az oceanográfus persze nincs egyedül. Mások is kikezdik a borversenyek eredményeit, illetve igyekeznek rámutatni, mi minden befolyásolja a szubjektumot egy bor értékelésében. Egy francia kutató, Frédéric Brochet azt mutatta ki, hogy a bor címkéje is befolyásolja, hogy egy bort jónak érzünk-e vagy sem. (Persze nem a címke design-ja – az legfeljebb a figyelmünket hívja fel egy palackra, hogy őt válasszuk ki több száz közül egy üzletben...)

Egy kísérlet során ugyanazt az átlagos bort kétféle palackban, kétféle címkével töltötte ki 57 önkéntes résztvevőnek egy hét eltéréssel: egyszer egy asztali boros üvegből, másodszor pedig egy grand cru (csúcsbor) palackjából. Természetesen, ugyanarra a borra szebbeket, elegánsabb jelzőket mondtak – ahogy azt egy jó borról illik – amikor a rangos palackból töltötték ki, és fordítva, kicsit lekezelő fogalmazással illették az asztali boros palackból kitöltött italt.

Borbírálat, Bordeaux (Photo: Puget/Amarante-photogalerie)

A borversenyeken, persze, ilyesmi nem fordul elő, ott ugyanis általános a vakon elvégzett bírálat. Csak az országot, tájegységet, esetleg a fajtát ismerik a zsűritagok. Egy-egy „flightban” (bírálatra kivitt 4-5 borban) összemérhető borok kerülnek a bírálók elé (fehéret soha nem mérnek össze vörössel, pezsgőt sem rozéval, vagyis almát almával hasonlítanak össze). Van viszont, amit tudhatnak egy-egy kategórián belül, és ez az ár. Persze, hogy ilyen kísérleteket is végeztek már a borbírálók rosszakarói!

A Journal of Wine Economics 2008-ban tett közzé egy tanulmányt, amelyben Robin Goldstein mutatta ki azt, hogy az ár kedvező hatást gyakorol a bor megítélésére. Vagyis a drágább borokról jobb véleményeket lehetett hallani. Az elemzés 6000 vakteszt összesítése alapján készült, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy annyira vakon kóstoltak, hogy az árat sem ismerték a bírálók. Viszont szakértők voltak, és felismerték azokat a jellegzetességeket, amelyek rendszerint drágítják a borokat – és amint ilyesmivel találkoztak, azonnal jobb véleményt fogalmaztak meg.

2011-ben a Hertfordshire-i Egyetem professzora, Richard Wiseman, pszichológus (és egykori bűvész) 578 emberrel kísérletezett. Azt kellett megjelölniük, melyik az a bor, amelynek az értéke 5 font alatt, vagy 10 font fölött van. A fehér borokat 53 százalékban, a vörösöket 47 százalékban tippelték meg helyesen.Vagyis, akár pénzfeldobással is dönthettek volna...

De a korábbi bűvészen is túltett trükkjével a már említett Frédéric Brochet, aki a Bordeaux-i Egyetemen 54 borszakértőt tréfált meg a következőképpen: egy-egy pohár fehér és vörös bort kellett elemezniük – és ők meg is tették. A fehéret úgy írták le, mint egy fehér bort, és a vöröset is a vörösöknél használatos szókinccsel. Pedig a két pohár között egyetlen különbség volt: az íz nélküli ételfesték, amivel a fehér bort az egyik pohárban vörösre festették!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: borverseny Robert Hodgson Robin Goldstein Frédéric Brochet borbírálók borszakértők

Amitől Széchenyi is tántorgott

2014.12.31. 16:00 BorTars

Az ünnepek italának, a pezsgőnek a nevét – nem köztudomású – a legnagyobb magyarnak köszönhetjük. Széchenyi a Hitel című művében említi a Champagne-i bort, emígyen:

„Franciának igyuk campaniai borát, s minekelőtte galambganéjjal magunk is hamisítgatnánk önházunknál pezsgőbort,készítsük maga nemében miénket jobbá; mert ami ál és hamis, semmit sem ér, akárki mit mond is – s keressünk embert, aki igya.”

Hogy a keserűség mondatta-e Széchenyivel, hogy akkoriban „galambganéjjal” hamisították volna mifelénk a franciák habzóborát, vagy ez is része volt annak, hogy a német-angol-francia körútról visszatért főnemes fel kívánta rázni a magyarságot, és külföldi példák meghonosításával akarta közelíteni országunkat a fejlettebb Nyugathoz – döntsék el a történészek. Az év legnagyobb pezsgőfogyasztó időszakában azonban érdemes két korty között rá is emlékezni.

Szerencsére fennmaradt világjáró társa, báró Wesselényi Miklós útinaplója1822-ből, amelyből megközelítő pontossággal tudhatjuk, hogy a gróf első találkozása a buborékos francia itallal hogyan zajlott le.

Épernayben járván (Champagne legnevesebb pezsgőkészítőinek itt vannak pincészeteik) Monsieur Moet házának vendége volt a két magyar, és „nagyon jól ettünk, de inni, még sokkal jobban ittunk” - írta útjukról Wesselényi. - „A csinytalan "mousseux"-t élvezettel hajtogattuk le. Az egész asztaltársaság vidám vala, de a két magyar nemes leginkább nekihevüle és legfőbb ideje volt hazamenni, mert odaérkezve, Széchenyi lábai még az állásra sem valának alkalmasak."

A pezső itt még „mousseux” - azaz habzó – csak az 1829-ben megjelent Hitel című munkájában nevezi pezsgőbornak Széchenyi István. Előtte emlegették „sampányernek” is. A hét évvel korábbi utazásnak egyébként bizonyára megvolt a szerepe abban, hogy gyorsan elkezdődött a habzóborok készítése Magyarországon. Az első pezsgőgyár – ami egyébként az első ilyen gyár volt Franciaországon kívül - Pozsonyban létesült, Schönbauer Mihály és Fischer János alapította, igaz, 1825-től már átment a gyár a Huber cég tulajdonába. Később lett Pozsonynak másik pezsgőgyára is, 1835-től, és az Esch és társa Széchenyiről elnevezett pezsgőt is készített.

A pezsgőkészítést egyébként részletesen leírta naplójában Wesselényi báró, de azért alaposan el kellett mélyülnie a folyamatban annak, aki aszerint akart volna eljárni. A szüret után ugyanis – ahogy Wesselényi írja – egyebek mellett ez történik:

A Moet pince labirintusában

„A háromszori gyenge nyomás által kifolyt must apró hordókba töltetődik, amelyek épen nem különös erősek, nem folytódik be egészen, valameddig forrni kezd. Akkor befolytják azt, melyet mousseux-nek akarnak csinálni s ugy hagyják martiusig, midőn a bornak uj forrása kezdődik. Ekkor butteliára töltik... A butteliára való töltés és beszurkolás után, vagy két hétig fektetve hagyják. Ekkor gyengén megmozgatván, a fenekét feljebb emelik. Egy nehány nap mulva ismét megrázkódtatván ujra feljebb emelik, mindaddig continuálván ezt apródonként, a mig egészen a szájára forditódik. Ezáltal a sepreje mind a dugóhoz gyűl s akkor kibontván, egy különös, ügyes kézforditás által a sepreje kiöntődik, más ugyanolyan borral megtöltődik s becsináltatik. De ezáltal nincs még örökre megtisztulva. Egy-két hónap mulva ujra ezt kell vele tenni és sokszor 4-6-szor is általtisztulva megyen némely bor ezen a manipulation.”

Az eljárás azóta azért tökéletesedett, és a seprőt egy „kiöntődéssel” eltávolítják, és az elvesztett bort visszapótolják – és a pezsgő sorsa tulajdonképpen ilyenkor dől el, mert a visszapótolt borban lévő cukor mennyisége alapján lehet a pezsgő extra brut, brut, extra dry, sec, demi sec vagy doux.

A pezsgő nekünk persze nem csak a legnemesebb „habzót”, a champagne-t jelenti. Hanem szinte minden bort, amelyikbe másodlagos erjedés során kerül bele a buborék. (Azaz: az alapborhoz – rendszerint többféle szőlőből házasított cuvée-hez, Champagne-ban pinot noir, pinot meunier és chardonnay „keverékéhez” - adnak titkos recept alapján valamennyi cukrot, élesztőt, hogy újrainduljon erjedés, amelynek során a keletkező széndioxidot nem engedik szabadon a levegőbe, hanem a buborék a palackban – illetve tankpezsgő esetén a tartályban marad.)

Épernay mellett a Marne völgyében

Az elnevezés szempontjából a legnagyobb bajban a franciák vannak, vagy mi vagyunk a franciák buborékos palackjaival: merthogy mi is az a crémant? Ráadásul ha elzászi, Loire-i vagy Bordeaux-i? Mert magyarul mindegyikre azt mondanánk, hogy pezsgő. Méghozzá nem is akármilyen, hanem méthode traditionelle, azaz palackos erjesztésű pezsgő. Crémant d'Alsace, Crémant de Bordeaux, Crémant de Loire. Ahol a hozzáadott élesztő-cukor indítja be a másodlagos erjedést – így születik a pezsgő.

De olyan is van, ahol a bor nem forr ki teljesen, sok lesz benne a maradék cukor, és tavasszal, ahogy a hőmérséklet emelkedik, újraindul az erjedés, és ennek buborékai benne maradnak a palackban. Az ősi módszer. Méthode ancestrale. Blanquette de Limoux, a Pireneusok északi lábánál Limoux városa környékén.

A pezsgő tehát az a buborékos bor, amelybe egy második erjedés során kerül a széndioxid – ez történhet palackban, vagy „nagyban”, nyomás alatt, acéltartályban.

De mi akkor a habzóbor és a gyöngyözőbor? Ezekbe utólag préselik be a széndioxidot, és a különbség a nyomásban van: a gyöngyözőborban jóval 3 bar alatti, a habzóborban pedig 3 bar körüli nyomás van. A pezsgők esetében akár 6 bar-t is elérhet a nyomás, ezért is kellemesebb a kortyolgatása: a nagy nyomás miatt apróbbak benne a buborékok, lassabban szállnak fölfelé, jobban ki tudják bontani a bor valódi aromáját.

A pezsgők, habzó- és gyöngyözőborok között eligazodni valóban nem könnyű, pedig a frizzantéról, spumantéról, proseccorol, cavaról, sektről szó sem esett. De ezeket már könnyebb azonosítani, hiszen valójában mindegyikbe az egyik fentebb már leírt módon került a buborék – csak egy másik országban.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: pezsgő gyöngyözőbor frizzante cava prosecco sekt habzóbor spumante Champagne Épernay Crémant Méthode Ancestrale Moet&Chandon Méthode Traditionnelle Limoux

Hol van már a tavaszi hő...

2014.11.04. 17:36 BorTars

Bernkastel - a Mosel egyik "fővárosa"

Május elején, amikor a Mosel mentén„nyitott pincék” akció volt, és lehetett kóstolgatni a tavalyi – és korábbi – száraz fehér kiválóságokat, valószínűtlenül jó idő volt. Harminc fok fölötti nyári kánikula. Jó évjárat ígérete az ilyen idő a tavasz vége felé, de a hűvös csapadékos nyár aztán tönkretette a szebb reményeket.

A hőségben kötelező egy kört tenni a sétahajóval, ami tanulságos látványt kínál: szőlőskertek mindenütt, a legmeredekebb hegyoldalakban is – ez adja a magyarázatát annak, hogy a hűvösebb évi középhőmérséklet mellett hogyan terem meg az a testes, férfias rizling, amely erre a vidékre, és a szomszédos Rajna-mentére annyira jellemző. A meredek hegyoldalakon ugyanis nagyobb a napsugarak beesési szöge (nem „laposan süt a nap”), így több cukor képződhet a szőlőszemekben, ami édesebb mustot és magasabb alkoholtartalmat eredményez. Ráadásul a víz felszínéről visszatükröződő sugarak is erősítik a nap erejét.

A Moselről jól látható: szőlőskertek mindenütt

A hajó fedélzetén a víz fölött nem érezni, mennyire tűz is a nap, de kiszállás után már igen, tehát jön az újabb kötelező gyakorlat: megkeresni a pince hűvösét, ahol aztán végig lehet kóstolni pár helyi különlegességet.

Borkóstoló: 5 pohár - 5 euró

Bernkastel kedves középkori városka a Mosel partján, ahol a bőség zavarával küzdve nehéz megtalálni az igazit. Azt a helyet, ahol a leghangulatosabban el lehet tölteni azt az órácskát, amíg néhányszor újratöltik a poharat. Nehéz a választás, mert az árnyas, kerti lugas is hívogató, meg a pince is. Ráadásul mindegyikből tucatszám akad. „Weinprobe” hirdeti a felirat mindenütt, de az ebéd utáni szieszta idején még korán van az ilyen programhoz. Nem mi, inkább a borászok húzódoztak tőle, mert inkább az estét tartják alkalmasnak rá. A borkóstoló ugyanis elég körülhatárolt műfaj errefelé (is). 4-5 friss, gyümölcsös, fiatal bor után jönnek az érettebb 2-3 évesek, majd végül a kifejezetten érett, 5-8 évesek, meg a kései szüretelésű édesek. 15 bor a minimum, akár másfél-két órán át. De mi csak „szárazon akartunk maradni” - azaz beértük volna a száraz borokkal, a „spaetlese”, az „auslese”, a „beerenauslese” meg a „trockenbeererauslese”, vagyis a kései szüretesésű, nemes penésszel gazdagodott édes borok, vagy a jégbor, az „eiswein” felőlünk el is maradhatott volna – ilyen csonka kóstolóra azonban a kedvünkért senki nem volt hajlandó.

Illetve mégis. Egy csöndes mellékutcában nagy darab, szakállas fiatalember sörözgetett (!) a borpince ajtajában – na ja, a hőségben még ez is érthető -, mögötte hívogatóan üres faasztalok. Odabenn a fal mellett körben igazi kis múzeum: szőlőműveléshez és borkészítéshez egykor használt régi-régi eszközök idézik az elmúlt évtizedek, talán századok gyakorlatát.

A pult mögül – hallván a beszédünket – magyar szó fogad: - Fáradjanak beljebb, üljenek le!

Hogy emiatt lettünk-e részesei egy általunk elképzelt, rögtönzött kis borbemutatónak - nem kizárt. Kiderült, az ajtóban sörözgető szakállas fiatalember borászkodik, a minket magyarul megszólító hölgy a párja, aki Marosvásárhelyről való, nyolc éve élnek a Mosel mentén. A borkóstolóban saját boraikat és a fiatalember tanítómesterének, egy gyakorlott borásznak a borait árulják, s kedvünkért szívesen hozták egymás után a jó moseli rizlingeket, néhány szóval bemutatva mindegyiket.

Talán a hőség tette, de a legelsőként megkóstolt hűvösen friss, illatos és gyümölcsös „serdülő korú” moseli tetszett a legjobban. Olyannyira, hogy jó pár liter zötykölődött velünk a visszaúton hazafelé. A testesebb és idősebb, férfias rizlingek kedvéért talán ősszel kellene ellátogatni a Mosel partjára.

Igen ám, de melyikre? A luxemburgira? A német oldalra, esetleg a franciára? Mert a kis folyó (igaz nem olyan kicsinek néz ki, de csak azért, mert 5-10 kilométerenként kis vízlépcsőkkel felfogják a vizét, hogy hajózható legyen) három országon át is átkanyarog, végig szőlőskertek mentén. Iskolapéldája ez annak, hogy egy a borvidék, több az ország, a borkészítési szabályok mégis közösek – ez őrzi a minőséget, és ez teszi „márkavédetté” a moseli borokat. (Sokan hivatkoznak erre, amikor a magyar-szlovák viták kerülnek szóba Tokaj kapcsán...)

A két borvidék közül egyébként a moseli a nagyobb, a szőlőtermő terület a tokajinak több, mint másfélszerese: a németeknél 9034 hektár, Luxemburgban 1234 ha, a franciáknál pedig szerény 35 hektár, de a Moselle AOC is önállóan jegyzett, eredetvédett borvidék, tehát említést érdemel, bár kétségtelen, hogy a német és luxemburgi moseli bor jóval ismertebb a franciákénál. Közös az alapszabály: a Moslenél nincs házasítás, csak fajborokat készítenek, hektáronként 60 hektóban korlátozzák a mennyiséget.

A Mosel mentén rizlingből van a legtöbb

A legfontosabb szőlőfajta a rizling, csaknem 60 százalékát ez teszi ki az összes megtermelt szőlőnek, mellette a sylvaner (zöldszilváni) és a Müller-Thurgau (rivaner = az előző kettő keresztezése) érdemel említést. A kevésbé nemes szőlőnek tartott Elbling (elbai fehér) már nagyon visszaszorulóban van. A moseli szőlők 91 százaléka fehér, vörösből csak egy kis pinot noir (azaz spatburgunder) és a német kedvenc, a dornfelder található.

A meredek folyóparti hegyoldalakban a szőlő művelése nem könnyű feladat. Szinte mindent kézzel kell csinálni, ezért a Mosel mentén a gazdák hétszer annyit dolgoznak a tőkék mellett, mint a franciák, mondjuk, egy laposan elterülő Médoc-i szőlőben.

A sok fáradsággal készített moselinek évszázadok óta híre van. A legenda szerint 1360-ban, amikor Trier érsekét gyógyíthatatlan betegnek hitték, egy hűséges lovag is épp Bernkastelbe indult, hogy egy kis hordót megtöltsön jóféle moselivel. Rajta már többször is segített: lázát enyhíteni, sebeit gyógyítani – gondolta, talán az érsek is meggyógyulna tőle. A poharat látván Bohemund érsek még szabódott, nem tudta, milyen új orvosság vár reá, de az első korty után mohón itta a többit, és néhány napos „kezelés” után le is győzte a betegséget! A lovag – szolgálataiért cserébe – azt kapta, hogy a nevezetes dűlőt „doktorrá avatták” - azóta van Bernkastelnél a hegyoldalában Doktor-dűlő, amely az egyik nevezetes moselit: a Bernkasteler Doctort adja a világnak.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

1 komment

Címkék: rizling rizlingszilváni zöldszilváni Mosel elbling rajnai fehér rivaner Müller-Thurgau

Félkudarcból világsiker

2014.10.15. 19:16 BorTars

Küzdeni a rossz ellen és győzni - az siker. Küzdeni valami ellen, amiről azt hisszük, hogy rossz, de később kiderül, hogy az egyik legjobb dolog a világon - az félsiker. Vagy félkudarc. Félsiker, ha kudarcunk legalább nem akadályozta annak a legjobb dolognak a későbbi sikerét.

Dom Pierre Pérignon abbé életműve Champagneban, a Hautviller apátságban épp ilyen. Félsiker. Hiszen egész életében küzdött valami ellen – sikertelenül, mégis az terjedt el róla, hogy azt a valamit, ami ellen szakadatlanul küzdött - épp ő találta fel. Ezért őrzi egy különleges pezsgő a nevét, és úgy emlékeznek rá szerte a világon, hogy ő a pezsgő feltalálója, holott egész életében a borok másodlagos erjedését igyekezett megakadályozni – azt a jelenséget, ami a pezsgő készítésének alapja.

A másodlagos erjedés ugyanis – amikor a téli hidegek után közeledik a tavasz, és a borokban esetleg megmaradt cukor ismét erjedni kezd – Dom Pérignon abbé idejében a borászok nagy ellensége volt. Az erjedéstől keletkező mustgáz szétvetette a palackokat, és nagy pusztítást okozott a pincékben.


Mint a pezsgő - pedig csak belga sör

Éperneyben, ahol az Avenue de Champagne-on ott sorakoznak a világ legnevesebb pezsgőgyárai, elárulták, hogy a belgák nélkül a pezsgőt sem lehetett volna „feltalálni”. Kellett ugyanis hozzá a más formájú, vastag falú, homorú fenekű palack, aminek a gyártási titkait az 1700-as évek fordulóján csak a vallon és flamand vidékeken ismerték: ott ugyanis nem faszénnel, hanem valódi szénnel fűtötték az üveghutákat, így nagyobb nyomásnak ellenálló palackokat tudtak készíteni (talán ez a pezsgőspalackhoz hasonló, méretes belga sörösüvegek hagyományának magyarázata...)

A jó öreg Dom Pérignon pincemesterként a borkészítést szerette volna tökéletesíteni. Nem szerette a második erjedésre hajlamosabb fehérborokat, ezért csak a pinot noir termesztése mellett kardoskodott. Legfeljebb három láb magas tőkéket engedélyezett, és alaposan megritkíttatta a termést. Sérült, rothadásnak indult szemeknek nem volt szabad a mustba kerülniük. Inkább többször, kisebb mennyiségeket kellett kipréselni, hogy a must csak rövid időn át ázzon a bogyók héján – így a vörös pinot noirból is csak alig-rózsaszín bor készülhetett. Munkáját oly nagy becsben tartották, hogy halála után porai díszhelyre kerültek az hautviller-i apátság oltára előtt.

Szerencsére Pérignon abbé sem végzett tökéletes munkát , és - még nagyobb szerencsére - közben elzarándokoltak Hautvillerbe azok a belga szerzetesek is, akik magukkal hozták a vastagfalú üvegek titkát. Így a Dom Pérignon minden küzdelme ellenére folytatódó másodlagos erjedés immár olyan palackokban zajlott, amelyek kibírták a 6 atmoszférás (!) nyomást. S láss csodát, az évek múltán kibontott palackokból valami különleges, buborékos ital került elő!
(Ez persze, nagyon egyszerűen hangzik így – egészen biztos, hogy nem így volt. Hosszú éveken át kísérletezték ki, hogy a mi történjék a másodlagos erjedés során keletkező üledékkel, hogyan lehet azt a legkisebb veszteséggel eltávolítani, és egyáltalán, hogyan lehet mesterségesen beindítani és szabályozni, kézben tartani a másodlagos erjedést.)

Néhány méter a 28 kilométeres pincerendszerből

A Dom Pérignon emlékét ápoló – és az Hautviller Apátság épületét ma birtokló Moet&Chandonpezsgőház – 28 kilométeres, három szintes pincerendszert üzemeltet Éperneyben. A pincék fölött – az Avenue de Champagne két oldalán - a versailles-i palotákat idéző épületekben működő cég 2 millió láda pezsgőt gyárt évente, beszállítói a brit koronának, a monacoi, spanyol, dán, holland, belga és norvég királyi családnak és a pápai államnak. 1200 hektáros szőlőbirtokuk a champagne-i besorolás szerint „premier cru” és „grand cru” - vagyis a legjobbak közül való. De ennyiből nem lehetne az évi két millió láda pezsgőt elkészíteni, ezért szigorú minőségi előírások alapján sok-sok helyi szőlősgazdától vásárolnak még fel szőlőt.

Kőbe vésett birtokhatár az 1200 hektáron

A pincészet vezetője az Imperial pezsgő elkészítéséhez általában több, mint 100 (!) borból állítja össze a cuvée-t. (Ilyenkor érti meg az ember, hogy a franciák nem veszik jó néven, ha a közönséges házasításokat cuvée-nek nevezik más borvidékeken... Igen, a cuvée hadd jelentse a „pezsgő alapborát” Champagne-ban, mi pedig maradjunk a házasításnál vagy a küvénél. Végülis, a franciák is meghagyták nekünk Tokajt és lemondtak az elzászi Tokay pinot gris-ről, így lenne fair.)

Az igényes házasítás volt egyébként Dom Pérignon valódi öröksége. Róla jegyezték fel, hogy „vakon” kóstolta a bort, és igyekezett kitalálni, hogy melyik dűlőről származhatott. Így akarta elejét venni, hogy a termőhely ismerete befolyásolja a bor megítélését. Követendő objektivitás! Csak utána házasította össze a borokat, de szokása volt az is, hogy már préselés előtt társított különböző dűlőkből származó szőlőket.

A pezsgőkészítés legizgalmasabb – és egyben legrejtélyesebb - pillanata, amikor a hónapokon át forgatott és lassan-lassan szájával lefelé, függőleges helyzetbe került palackokból a dugó (illetve, dehogy dugó: söröskupakhoz hasonló koronazár!) fölött összegyűlő üledéket eltávolítják. Ehhez ma már gépeket használnak, és elfagyasztják az üveg száját. Utána leveszik a kupakot, a túlnyomás miatt kilövődik az üledéket is tartalmazó jégdugó, és ugyan egy kis pezsgő is veszendőbe megy, de gyorsan helyére kerül a végleges parafadugó és a biztonsági huzalzár is. Persze közben pótolni kell az elvesztett pezsgőt is, és azon is sok múlik, hogy ezt milyen borral (és mennyi cukorral) teszik, ez is a cégek titkos receptúrájának része. Ilyenkor dől el, hogy egy pezsgő brut, sec vagy demi-sec lesz (nagyon száraz, száraz vagy félszáraz). Champagneban a félédes és édes pezsgők készítése jó fél évszázada megszűnt.

Ez a művelet a Moet&Chandon pincéiben legkorábban a másodlagos erjedés kezdete után legalább másfél évvel zajlik le. A cuvée ennyi időn át refermentálódik, mire pezsgő lesz belőle. Az alapborhoz egyébként háromféle különböző szőlő borát lehet felhasználni: pinot noir, pinot meunier (e kettő vörös szőlő, de legtöbbször héjon áztatás nélkül, fehér bort készítenek belőlük, az ilyen alapborból lesz a "blanc de noirs"), valamint a legklasszikusabb fehér, a chardonnay. Ha csak fehér szőlőből készül a pezsgő, azt nevezik "blanc de blanc"-nak.

Amikor Champagneban mégsem esik az eső...

Az alapborhoz rendszerint több évjáratot használnak fel. Ennek oka az időjárás. Champagneban évente 200 napon át esik az eső, viszonylag hűvös az éghajlat, nehezen születnek olyan borok, amelyekből minden évben el lehet készíteni a megszokott minőséget. Éppen ezért több év borait használják a házasításhoz, az „assemblage”-hoz. A helyi előírások legalább 15 hónapos palackos érlelést írnak elő a pezsgőkészítők számára, ebből 12 hónap a másodlagos erjedés ideje, 3 pedig az üledék eltávolítása utáni pihentetés. De a gyakorlatban ennél jóval több időt áldoznak rá. A Moet&Chandonnál a legnagyobb mennyiségben gyártott Imperial alapbora 2-3 éves, mire a másodlagos érlelés elkezdődik a palackban. Ennyire van szükség ahhoz, hogy a megszokott, friss, gyümölcsös, illatos ízharmóniát minden évben el tudják érni. Vagyis a legegyszerűbb champagne (azaz pezsgő) is lassan öt éven át készül, mire a poharakba kerül. (Más pincészetek készítenek „fiatal” pezsgőt – de az is legkevesebb három évvel a szüret után válik csak fogyaszthatóvá.)

Ha netán az időjárás oly kegyes, hogy „évjáratos” pezsgő készülhet, akkor annak meg is kérik az árát – jóval többet ér, mint az évszám nélküli. Hogy a termésből készülhet-e „vintage” pezsgő, azt egyedül a pincemester dönti el – övé a felelősség akkor is, amikor a több, mint százféle rendelkezésre álló borból évente összeállítja a pezsgő alapborát. Ennek ugyanis akkor is meg kell őriznie a márka jellegzetes ízvilágát, ha történetesen más dűlőkböl kell szelektálni hozzá. (Ezért is váltottak egyébként a Moet&Chandonnál technológiát, és a jobban kezelhető acéltartályos eljárással készítik el a szőlőből az alapborokat.)

(Kép: wikipédia)

Végezetül nézzük azt a pezsgőt, ami sok mindenben eltér az eddigiektől: ez a Dom Pérignon. Ehhez a három hagyományos champagne-i szőlőfajtából csak kettő használatos: a chardonnay és a pinot noir. Nem készül minden évben, mert csak „évjáratos” pezsgő születik belőle. Ráadásul 8-9 évet tölt a palackban, ezért a másodlagos erjedés idején nem alkalmazható a többi pezsgőnél megszokottá vált fém koronazár – hiszen ennyi időt a „söröskupakok” nem bírnának ki rozsdásodás nélkül a pincében, tehát a Dom Pérignon már a kezdet kezdetén parafadugóval készül. (Amit persze az üledék eltávolítása és a kispriccelt veszteség pótlása - a „dosage” - után természetesen új dugóra cserélnek. Ezt követi az évtizedes palack külső tisztítása, felcímkézése, csomagolása.)

És még egy különlegesség: a Dom Pérignon rosé, amiben a pinot noir kap nagyobb hangsúlyt a chardonnay helyett. Talán ezzel tisztelegnek a névadó előtt, aki – mint emlékszünk rá – ezt a kékszőlőt kedvelte a legjobban a többi fajtával szemben.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: chardonnay pinot noir pezsgő pinot meunier blanc de noirs Dom Pérignon Champagne Moet&Chandon blanc de blanc

Nagy szellemek

2014.10.06. 08:54 BorTars

Szerénytelenségnek tűnhet, ha most azért emlegetem fel az ismert francia gasztromagazin rövid kis írását, mert ugyanazt mondja, amit ebben a blogban is olvasni lehetett, immár többször is. Nevezetesen, attól, hogy egy borospalack valamilyen borversenyen elért aranyéremmel (vagy egyéb kitüntető címmel) büszkélkedhet, korántsem biztos, hogy a tartalma nem okoz majd csalódást ahhoz képest, amit egy díjazott bortól várnánk.

A Cuisine et Vins szeptember-októberi száma a jó tanácsot épp az őszi nagy borvásárok idejére időzítette – ilyenkor igyekeznek ugyanis az előző évi készleteket minél jobban kisöpörni, hogy helyet csináljanak az üzletekben az újonnan érkező boroknak. A szokásos árengedmények vásárlásra csábítják a borkedvelőket, akiket levehet a lábáról, ha azt látja, hogy egy palackon valamelyik borverseny elismerő matricája díszeleg. Úgy okoskodhat – ahogyan magam is, amíg a borversenyek bírálati rendszerével kicsit jobban meg nem ismerkedtem – hogy „ezt a bort ugyan nem ismerem, de ha egy szakértő zsűri egyszer már ilyen magasra értékelte, akkor biztosan nem lehet rossz.” De ebbe a logikusnak ható gondolkodásmódba sajnos bele van kódolva a tévedés és a csalódás lehetősége.

Azt képzelné ugyanis a kívülálló, hogy egy borversenyen a benevezett borokat több körben, több tucatnyi szakértő kóstolgatja, akiknek az értékítéletében maradéktalanul megbízhat. Ezzel szemben – írja a Cuisine et Vins - „nem könnyű borbírálókat találni, így gyakran nem több, mint 2-3 ember kóstol csak meg egy-egy palackot”. Majd hozzáteszik, hogy az „érem nem jelent biztosítékot arra, hogy jó vásárt csinál valaki”.

BorTárs a borversenyekről

Sydney – TOP100Wines

Bruxelles – Concours Mondial

Bratislava – Concours Mondial

Bordeaux – Challenge International du Vin

London – Decanter World Wine Awards

És van még egy-két érdekes szempont, amit nem lehet eleget hangsúlyozni: a versenyeken részt venni pénzbe kerül, és pénzbe kerül a díjnyertességet igazoló matrica is. Vagyis, a versenyrendezők abban érdekeltek, hogy sok benevezett bor legyen, és sok díjat adjanak ki. Mert nekik az a jó. A borászatok közül sokan pedig – mégha jó bort (illetve sok résztvevőnél jobb bort) is készítenek, lehet, hogy nincs arra pénzük a részvételt kigazdálkodni, és így távol maradnak a versenyektől.

Dolgozik a zsűri Bordeaux-ban -mennyire higgyünk nekik?

A távolmaradás egy másik oka – a kockázat. A vakon elvégzett bírálatok ugyanis mindenképpen kockázatot jelentenek az ismertebb márkák számára. Mi történne, ha véletlenül díj nélkül maradna egy jó nevű borvidék jó nevű bora? Mekkora presztízsveszteség lenne egy csúcsborászat számára, ha nem kapna semmilyen érmet? Akinek tehát van veszteni valója, nem is nagyon igyekszik borversenyekre, megél a korábban megszerzett titokzatos hírnévből.

A matricák ennek ellenére népszerű marketingeszközök maradnak, mert minden korábban említett hátrányuk ellenére orientálják a vásárlót, a borversenyek pedig kitörési pontot jelentenek a feltörekvő borászatoknak.

A borválaszték egészen elképesztő méretű. Ezért is van szüksége a fogyasztónak a segítségre. De a néhány fős alkalmi zsűrik véleményét megjelenítő matricáknál jobban érdemes figyelni a rendszeresen, ugyanazzal a stábbal, szakértői csapattal dolgozó véleményformálókra, Robert Parkerre, Jancis Robinsonra, vagy a borkatalógusokra, például a Le Guide Hachette des Vins-re. Ez utóbbi stábja évente 50 ezer bort kóstol meg, közülük válogatnak be az évente megjelenő kiadványba 10 ezret. Ötből egyet. Vagyis, ez sem elég szigorú merítés, ezek között is könnyen találhat valaki olyat, amelyiknek a nyakán ott díszeleg a címke, hogy bizony ő benne van a katalógusban, de otthon kibontva mégsem okoz maradéktalan élvezetet, ami benne van.

Aminek igen egyszerű oka is lehet. Ne feledjük, különbözőek vagyunk, és nem baj, ha másfajta borokat szeretünk. Még ha nincs is a nyakán aranymatrica, vagy kimaradt a katalógusból.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: borverseny borbírálat Cuisine et Vins

Fogalom – amiről fogalmuk sincs

2014.09.23. 19:00 BorTars

A francia bor „fogalom” – ezért is furcsa, hogy a néhány hónapja már a francia nemzeti örökség részévé avatott francia borról alig-alig van fogalmuk – épp a franciáknak.

A május végén készített felmérést szeptember elején hozták nyilvánosságra, azóta „csámcsog” rajta a sajtó, de nem tudom a franciáknál jobb eredményt érnének-e el, mondjuk a skótok, ha a whiskyről, vagy a németek és a belgák, ha a sörről kérdeznék őket? (Vagy, ha minket magyarokat a magyar borokról...)

Valaki a három százalékból?

A ViaVoice nevű közvéleménykutató cég ugyanis azt derítette ki, hogy a franciák 71 százalékának alig van fogalma a franciák nemzeti italáról: a borról. 43 százalék egyenesen azt válaszolta, hogy semmit (!) nem tud róla. 3 százalék sokat, 26 százalék pedig eleget.

A felmérés, amit az egyik francia bormagazin, a Terre de Vins (Borok Földje) megbízásából készült, nem állt meg itt, hanem kategorizálta is azt a közönséget, amelytől a válaszokat kapta. Kiderült, hogy a legtájékozottabb borfogyasztók az úgynevezett „fehér gallérosok” közé, vagyis a jól képzett, diplomás, értelmiségi réteghez tartoznak.

Az adatok azt jelzik, hogy a francia társadalomban továbbra is jelen van egyfajta elitista hozzáállás a borfogyasztáshoz, és az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők körében erős az a meggyőződés, hogy ők az igazán minőségi borokat nem is engedhetik meg maguknak – állapította meg a ViaVoice.

A brit The Guardian a felmérés eredményéről megkérdezte a megrendelő magazin, a Terre de Vins vezetőjét is, aki szerint a magyarázat részben ott keresendő, hogy a borfogyasztás összefonódott egy bonyolult világgal, amelyben a borról beszélni csak egy sajátos bennfentes nyelven szabad, és ebben a világban meg sem mernek szólalni a kívülállók.

„A mi magazinunk azt szeretné megmutatni, hogy a borról beszélni sokkal egyszerűbben is lehet” - fogalmazta meg véleményét Rodolphe Wartel, lapigazgató.

Egyszerűbben is lehet beszélni a borról (Képek: European Commission)

A közvélemény-kutatás érdekessége még, hogy a franciák többsége (51%) azt is támogatná, hogy még mielőtt a kiskorúak elérnék a hivatalosan engedélyezett „alkoholfogyasztó” kort - tehát 18 éves koruk előtt – kapjanak megfelelő ösztönzést a kulturált borfogyasztásra. Enélkül ugyanis a francia fiatalok, amint elérik a 18 éves kort, teljesen védtelenek maradnak a külföldről rohamszerűen terjedő „binge-drinking” (gyors, hirtelen, totális lerészegedés) divatjával szemben.

A bor egészségesebb, kulturáltabb alternatíva, a „civilizáltság jegye” - vallják a felmérés résztvevői, bár bizonyára ők is láttak már bortól lerészegedett embert...

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: ViaVoice francia borfogyasztás Terre de Vins

Nem a részvétel a fontos...

2014.07.23. 11:49 BorTars

Ha követjük az olimpiákról ismert filozófia parafrázisát, akkor adódik a következtetés, hogy a győzelem lehet fontos. De egy borversenyen, ahol több, mint 15 ezer résztvevő van, tekintélyes nevezési díjért, nem kizárt, hogy az üzlet sem utolsó... Ami végül is nem baj, hiszen nem jótékonysági rendezvényről van szó. (Bár Londonban, a Decanter World Wine Awards versenyen a bírálatok után megmaradó borokat nyilvános kóstoláson kínálják, és ennek bevétele épp jótékonysági célra megy...)

Vakon kóstolnak, de a borvidéket és a palack árfekvését azért ismerik (Fotó: DWWA)

Írtam már egy-két borversenyről (Challenge International du Vin, Bordeaux, Concours Mondial Bruxelles és Pozsony, TOP100Wines, Sydney) és két alapvető bajom majd mindegyikkel volt: az igazán nagynak mondott borok távol maradnak az ilyen versenyektől, illetve a résztvevő borokat nem elég széles körben mérik össze egymással. Ez utóbbi alatt azt értem, hogy – tegyük fel – egy vörös házasítás nem az összes többi vörös házasítással versenyez, hanem a saját térségéből és árkategóriájából benevezett többivel, illetve azok közül is csak annyival, amennyit ugyanaz a zsűri végigkóstol.

A nagyszámú minta miatt ugyanis sok, rendszerint 4 fős panelben folyik a bírálat, egy panel pedig versenytől függően legfeljebb 40-50 bort kóstol végig egy napon, a teljes verseny pedig rendszerint 4-5 napig tart: azaz egy zsűri talán 200 borral találkozik a több ezer résztvevőből, mégis, egyetlen panel bírálata alapján is odaítélik az arany-ezüst-bronzérmeket. Márpedig így jelentős különbségek lehetnek arany- és arany-, vagy bronz- és bronzérem között.

A fehér házasítások díjazottja

Ezért érdekelt különösen az egyik legnagyobb világverseny, a neves angol bormagazin, a Decanter által szervezett DWWA, azaz a Decanter World Wine Awards értékelési módszere.

A díjazottak hányada például ezen a versenyen a legmagasabb: 15007 benevezett bor közül 10455 részesül valamilyen elismerésben. A legszigorúbb egyébként ebből a szempontból Sydney, ahol kétezer nevezés közül 300, vagyis 15 százalék kaphat díjat. A Decanternél jó kétharmada. A Concours Mondial-on 30 százalékát díjazzák a boroknak, Bordeauxban is ugyanennyit. Londonban ennyivel jobbak lennének a borok? Talán inkább más a filozófia. És nem csak a részvétel a fontos...

Sydneyben azonos jellegű borok küzdenek egymással (pl. egy száraz fehér a többi száraz fehérrel, mindegy, honnan érkezett), Londonban is hasonló borokat szerveznek egy flight-ba (a zsűri számára egy körben kivitt 7-8 bor közé), de egy régióból, és azonos árfekvésből. Bizonyára a sok nevezett bor miatt kell sok-sok kategóriát létrehozni, hogy a zsűrik egyáltalán a végére juthassanak a bírálatnak, de emiatt a kategorizálás miatt az egyik régió borainak reményük sincs arra, hogy összemérjék őket egy másik régió boraival. Hivatalosan legalábbis soha senki nem fog összemérni egy bordeaux-it egy villányival. Vagyis olyan mese, amelyben a szegény ember legkisebb fia legyőzi a gazdag királyfit – nem létezik...

A londoni verseny zsűrije óriási: az idén 221 szakemberre volt szükség, hogy egy héten át kóstolják a 31 különböző régióba sorolt borokat. A zsűritagok jó ismerői annak a térségnek, amelyiknek a borait elbírálják, ezzel nincs is baj (bizonyára azok, akik 4-5 régió zsűrijébe is beülnek egy-egy napra – mert ilyen is van - mindegyikhez nagyon értenek...).

Cseke Gábor a zsűri elnökével, Steven Spurrierrel (balra)

A magyar „borbíró”, aki már hat alkalommal zsűrizett az idén tizedik alkalommal megrendezett DWWA-n természetesen a magyar-cseh-román-szlovén „régió” borait értékelte. Cseke Gábor elmesélte, hogyan is zajlott a munka:

„Délelőtt-délután is 4-5 flight, mindegyikben 8-10 borral, hasonló fajtájú vagy karakterű borok, cukortartalom szerint növekedve. Pl. illatos fajtáknak 1 flight, rizling-olaszrizling-pinot gris flight, c hardonnay-furmint flight, rosé flight. Természetesen külön flight a vörösboroknak és a desszertboroknak” - mondja Cseke Gábor, aki az egy héten, öt napon át tartó zsűrizésből rendszerint csak három-négyet szokott vállalni. Nem csoda, el lehet fáradni a napi 80 bor értékelése során.

Cseke Gábor annyit elárult a műhelytitkok közül, hogy a régióbesorolás nem állandó, hanem a nevezések számától függ. - „Tavaly és tavalyelőtt például több nevezés volt Magyarországról, ezért volt külön magyar régió, de az idén nem volt hozzá elegendő résztvevő” - magyarázta. Ezért vonták össze a magyar borokat a cseh, román és szlovén versenytársakkal. Ennek persze meglehetett volna az a hátránya, hogy ha szerepel egy magyar tokaji és egy szlovák tokaji, a kettő külön-külön mérettetik meg, nem egymáshoz hasonlítják őket (Szlovákia az összes többi kelet-közép-európai ország régiójába volt besorolva). Lehet, hogy az egyik (pl. a magyar régióban) a többi borral összevetve alacsonyabb értékelést kap – mert magasabb az átlagos színvonal, a másik a közép-európaiban – a többihez képest – kiemelkedik, aranyérmet, régiódíjat kap, holott, csak ha egymással hasonlíthatnák össze a két tokajit, akkor születhetne hiteles eredmény. Ez – tudom – hipotetikus, de egy jó versenynek ki kell zárnia az ilyen tévedési lehetőségeket.

Összesen egyébként 31 régiót hoztak létre az egész világból, de ebben Franciaország egyedül 7+1 régióval szerepelt (Elzász, Bordeaux, Burgundia, Rhone, Languedoc, Loire, Champagne és az összes többi). Ha összeadjuk, egy zsűri 5 napon át délelőtt-délután 4-4 (vagy 5) menetben 8-10 bort értékel, ez napi mintegy 80, tehát legalább 400 bor egy héten – ennyi kell ahhoz, hogy egy régiót létrehozzanak a Decanter versenyén. Ha kevesebb érkezik valahonnan, akkor mellé sorolnak egy szomszédos országot, ha több a bor, újabb bíráló panelt hívnak össze, persze lehet, hogy nem egy teljes hétre, hanem csak annyira, amennyire kell.

Arany-ezüst-bronz-ajánlott - a ponthatárok

A borokat pontozzák (maximum 20 pontot adhat egy bíró), aranyérmet 18,5-20 pontért adnak, ezüstöt 17-18,4-ért, bronzot 15,5-16.9-ért, és ajánlást kap egy bor 14,5-15,4 pont között. Látható, hogy másfél pontosak az érmes határok, az ajánlott kategória azonban szűkebb.

De mi van, ha eltér a panelben kóstoló zsűritagok véleménye? Erről ismét Cseke Gábort érdemes meghallgatni:

„A flightokat mindenki magában kóstolja, és amikor végeztünk egy flight-tal, akkor mindenki mondja, milyen érmet adott. Ha a 4-ből 3-1 arányban adtak ugyanolyat, akkor azt a panelelnök kihirdeti, ha nem, mondjuk 2-2, akkor vitatkozunk. Ha például egy bronz, két ezüst, egy arany, akkor általában ezüst lesz a döntés” – magyarázza a magyar „hatszoros” Decanter zsűritag, de az igazán érdekes helyzet az, amikor külső segítséggel születik meg a döntés.

„Olyan is előfordulhat, hogy mindenki mást adott, 1 arany, 1 ezüst, 1 bronz, 1 commended, (azaz ajánlott), ilyenkor vita következik, visszakóstolással. Ha nem tudunk megegyezni egy éremben, akkor odahívjuk Angela Muirt (a régió vezetőjét), vagy Steven Spurriert, az egész verseny elnökét, vagy helyettesét, Gerard Basset-t. Az ő szavuk már végleges” – ismerteti az eljárás lényegét Cseke Gábor, hozzátéve, hogy ha nem aranyéremről van szó, hanem két bronz, két „ajánlott” értékelés miatt alakul ki holtverseny, ott elég, ha a panel elnöke mondja ki a döntő szót.

Az egyik flight Cseke Gábor asztalán

Az első kóstolás előtt meglehetősen szigorúan egymáshoz rendelik a borokat – méghozzá ár szerint. Külön bírálják el a 7,99 font alatti, a 8-14,99 font közötti, a 15-29,99 font, 30-59,99 font és a 60 font fölötti kategóriába eső borokat. Tehát, egy drága bort nem hasonlítanak össze az olcsóbbal. A zsűrizés objektivitását igyekeznek azzal hangsúlyozni, hogy vakon tesztelik a mintákat, de a zsűri azt azért tudja, hogy melyik régió, milyen árfekvésű borát kóstolja éppen. Vagyis egy „szegénylegény” nem mérkőzhet meg a „királyfikkal”. Nincs „abszolút kategória” vagy más szóval „nyílt bajnokság”.

A versenynek azonban itt még nincs vége, de már két árkategóriára szűkül a választék: 15 font alatti és fölötti borokra. Egy-egy régió aranyérmeseit kóstolja újra egy régióelnökökből álló panel, hogy eldöntsék, ki kaphat „regionális trófeát” - idén ilyet szerzett például a Béres Szőlőbirtok 2008-as hat puttonyos tokaji aszúja és a 2007-es Takler Minden 50 Évben kékfrankos is.

Fotó: DWWA

Azután a regionális győzteseket - immár egy harmadik körben - újra csoportosítják, de az ár mellett már fajták szerint is: pezsgőket, párlattal erősített borokat, sauvignon blanc-t, chardonnay-t, rizlinget, egyéb fehér fajtaborokat, fehér házasításokat, rozékat, vörös házasításokat, pinot noirokat, valamint két nagy francia borvidék: Bordeaux, és a Rhone-vidék borait, illetve spanyol és olasz fajtaborokat kóstol újra a verseny főbíráiból álló csúcs-zsűri, hogy a nemzetközi trófeákat odaítélje.

Magyar bor az idén nem kapott nemzetközi trófeát, bár a boraink az átlagnál jobban szerepeltek. Átlagnak a 15007 nevezettből elismerést szerzett 10455 bort tekintem, ami 69,667 százalék. A verseny brit szervezőitől kapott tájékoztatás szerint a magyar borok 81,89 százaléka lett díjazott, amivel csaknem az összes francia régiót is maga mögé utasította a magyar borászat. Egyedül a nagyobb borrégiókon kívüli „összes többi” francia borkategória szerepelt jobban, mint mi (84,5 % díjazott). A díjazottak adatbázisa az interneten is szabadon kereshető, de a résztvevőkről pontos adatokat szerezni nem volt egyszerű. A Decanter többszöri próbálkozás után „nyílt” csak meg, és csak a fenti százalékokat volt hajlandó közölni – amiből persze sok minden visszakövetkeztethető. (Az efféle rejtélyes titkolózás persze erősíti azokat a megérzéseket, hogy az üzleti szempontok nem feltétlenül az utolsók között állnak a rangsorban...)

A magyar részvétel fő szervezője egyébként a Magyar Szőlő- és Borkultúra Nonprofit kft., amely 26 borászattól 62 „minta” nevezését intézte, de ezzel a lista nem teljes, hiszen a borászatok önállóan is jelentkezhetnek, sőt, akár angliai (vagy máshol bejegyzett) kereskedők is küldhetnek a versenyre magyar borokat. Miután a magyar díjazottak száma összesen 104 volt (ami a szervezők tájékoztatása szerint csaknem 82 százalék), a résztvevők köre, azaz a beküldött „minták” száma 127 lehetett.

A díjazottak mindegyike jogosult az elnyert arany-ezüst-bronz medál vagy „ajánlott” jelzés feltüntetésére. Ezeket a palackra ragasztható címkéket külön meg kell rendelni a szervezőktől, a legkisebb rendelhető mennyiség 1000 darab, a tekercs ára 49 font. Ez is az üzlet része...

(Köszönet a képekért Cseke Gábornak és a DWWA-nak.)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: borverseny Béres Takler Decanter Cseke Gábor DWWA

Hordóíz

2014.06.24. 10:12 BorTars

Hordóízű borról jobb nem is beszélni. Legalábbis akkor, ha a „hordóíz” alatt azt értik, mint régen: a rosszul kezelt, dohos, penészes hordóban tartott bor elviselhetetlen, ihatatlan ízét.

De újabban nem csupán negatív értelemben használatos a kifejezés: „hordóízű bor”, hanem a barrique-os borok elterjedése óta dicsérőleg is, ilyesformán: finom hordóíze van, mert érezni a boron a hordó által kölcsönzött pörkölt kávé és vanília illatot.

Amerikai tölgyből készült barrique hordók valahol a Napa-völgyben (fotó: Sanjay Acharya)

Vannak persze borászok, szakírók, akik kifejezetten elutasítják, hogy a boron érezhető legyen a hordó által keltett ízhatás, hallottam, hogy valaki egyenesen „parkettaízűnek” aposztrofálta a túlságosan tölgyfaízű bort (ami azzal is kapcsolatos lehet, hogy tölgyfaízt nem csak hordótól kaphat a bor, hanem a történetesen épp parketta alakú fadarabkáktól. Ezeket aztán olyan borokba is elhelyezhetik, amelyek soha nem láttak fahordót – de erről majd később...)

Tölgyfa, tehát. Legalábbis, ha borról van szó. Mert pálinkát legendásan jó eperfa hordóban, vagy cseresznyefa hordóban érlelni, hiszen ahogy mondják, lekerekíti, lágyítja a karcos alkoholt (bár talán a gyümölcsválogatásnak és a pálinkafőzésnek kellene körültekintőbbnek lennie, hogy ne a hordó „csinálja készre” a pálinkát).

A Tobia pincében - ezek a hagyományos hordók

Vajon a bor esetében csak a tölgyfa lehet a hordó anyaga? Alapvetően igen, de épp ezzel kapcsolatban zajlik egy érdekes kísérlet is az egyik spanyol borászatban. Már a vége felé járnak, ugyanis a harmadik évet tölti a kísérleti bor a tölgyfa mellett gesztenyéből, akácból és kőrisből készült hordókban.

A négyféle fából készült 120 hordóban a Riojában engedélyezett öt fehér szőlőfajta bora érlelődik, ugyanabban a pincében, ugyanolyan körülmények között: viura, garnacha blanca, tempranillo blanco és két fehér világfajta: chardonnay és sauvignon blanc. A három évre tervezett érlelésből már csak év van hátra. A borászat vezetője, Oscar Tobia azt tervezi, hogy olyan házasításokat készít, amelyekhez mind a négy hordófajtában érlelt borokat felhasznál majd. A Tobia borászattól nem idegen a kísérletezés, hiszen ők voltak az elsők, akik Riojában tölgyfahordóban erjesztett rozét készítettek, még 1996-ban. (Akkor ahhoz, hogy egyáltalán engedélyt kapjanak ilyen kísérletre, a szigorú riojai borkészítési szabályok miatt két éven át kellett győzködniük a hatóságokat.)

Egy év múlva bizonyára olvashatunk majd a gesztenye- vagy a kőrisfa hordóban érlelt borok milyenségéről. A legnagyobb bizodalmam – teljesen kívülálló érdeklődőként – még az akácban lenne, hiszen az akácvirág illata vagy épp a méz íze, aromája több fehérborban érezhető, sőt, számomra több alkalommal tett emlékezetessé egy-egy chardonnayt vagy muskotályt. Osztrák borászok állítólag használtak (használnak?) akáchordókat, Beaujolaisban pedig gesztenyefahordókban is készítettek bort. Igaz, annyira porózus az anyaga, hogy kívülről viasszal kellett bevonni, ami miatt a hordós érlelés lényege veszett el, hiszen a bor már nem érintkezett az oxigénnel. Az egészet a gesztenyefa magas tannintartalma indokolta, mert az bizonyos borokkal kifejezetten jót tehet.

Tobia borászat: acéltartályos erjesztés vagy fahordó?

Az, hogy a Tobia borászatot milyen szándék indította arra, hogy a borkészítéshez (pontosabban a hordó elkészítéséhez) a tölgyfán kívül más fafajtát is kipróbáljanak, nem tudni. A kísérletező kedv? A tölgyfák védelme? A tölgyfahordók magas költsége? A barrique-olás csökkenő népszerűsége? Az tény, hogy egy 225 literes francia barrique hordó ára 5-600 euró felé közelít (áfa nélkül), és nem biztos, hogy minden egyes borászat érvényesíteni tudja borainál ezt a több, mint 2 eurós literenkénti felárat.

Az is igaz, hogy az amerikai tölgyfahordók olcsóbbak (300-350 euró), és valamivel olcsóbbak a franciáknál az orosz (!) és a magyar tölgyfahordók is, azzal a különbséggel, hogy a nálunk készültek minőségükben közelebb állnak a francia hordókhoz, mint az amerikaiak. Persze nem a hordók kivitelezésére, hanem a faanyag tulajdonságaira kell gondolni. A magyar tölgyfa annyira elfogadott még a francia hordókészítőknél is, hogy vannak köztük, akik Magyarországról is importálnak alapanyagot, és a kész hordót már francia termékként értékesítik, anélkül, hogy a vásárló tudná, magyar tölgyfát is talál a hordó anyagában.

Az amerikai tölgy lazább szerkezetén át hamarabb jut be az oxigén a borhoz, ami korábbi érést eredményez, mint a francia hordókban. A benne lévő aromaanyagok is hamarabb kioldódnak, ezért is elég amerikai barrique hordóban 6-10 hónapon át érlelni a bort – palackozás előtt. A francia tölgy ezzel szemben finomabb szemcsés szerkezetű, tömörebb fa, emiatt hosszabb érlelési időre van szükség, és a hordó gyártása is más: hasítják a dongákat, míg az amerikait inkább fűrészelik.

A tölgyfa egyébként mindenhol más tulajdonságokkal rendelkezik. Szakemberek mondják, hogy más a mecseki tölgyfa, mint a zempléni – a borászok legtöbbször úgy is rendelik a hordót, hogy tudni akarják az alapanyag eredetét, mert más tulajdonságot ad a bornak az egyik és a másik.

Egy tölgyfa több, mint százéves lesz, mire kivágják, hogy hordó készülhessen belőle. A hosszú évtizedek alatt naponta 400 liter (!) víz haladt át a gyökerein. A több millió liternyi felszívott és elpárologtatott víz meghatározza a tölgyfa anyagát, amelyben benne van a fa levelei által előállított, és a fa sejtjeiben elraktározott cukor is. Amikor a kész hordót belül megpörkölik, akkor ez a cukor karamellizálódik – ez köszönhet vissza a bor ízében is.

A Mosell-környéki fehérboroknak is jót tehet a hordós érlelés

A különböző helyekről származó tölgyfák eltérő tulajdonságokat kölcsönözhetnek a bornak: fehérborokhoz a Mosell-környéki erdők, vagy Limousine és Cher tölgyeseit javallják a francia szakértők, a vörösekhez Burgundia, a Vogézek vagy Troncais tölgyerdőit. Amikor egy bor fogyasztásakor vanília, kókuszdió, kakaó, kávé, pörkölt mogyoró, bors, édesgyökér (ezt használták valaha a medvecukor édesítésére), vagy pirítós kenyér illatára emlékeztető jegyeket veszünk észre, az nagy valószínűséggel a hordótól van. Szakemberek szerint, hogy melyik illat és aroma a domináns, az a hordó korától is függ, hiszen a hordó is változik, kioldódik belőle annak savtartalma és a tannin is. De az is számít, hogy az új hordót hogyan kezelték, illetve mennyire égették-pörkölték meg a belsejét.

A borászok többnyire el akarják kerülni, hogy a bor szőlőtől kapott természetes illatát és aromáját túlságosan elnyomják a hordótól kapott ízek, de ha lehet, akkor járuljanak hozzá ahhoz, hogy komplexebb, érdekesebb, fűszeresebb legyen a bor. Legtöbbjük végigkísérletezte már, hogy mekkora hordóban szereti érlelni a bort, hogy az újbort teszi a fahordóba érlelni, vagy már a mustot is abban hagyja megerjedni. Minden borásznak meglesz erre előbb-utóbb a maga receptje. Kaló Imre, a szomolyai borász és borfilozófus például nem a hagyományos francia barrique hordó méretet kedveli, hanem a több száz literes (500-1500 l) óriáshordókat, amelyekben nem a szokásos 24-36 hónapig érleli a bort, hanem akár kétszer annyi ideig is (amit még 2-3 év palackos érlelés követ). Vagyis akár tíz éves is lehet egy bor, mire pohárba önti.

Három év után egyébként már nem nagyon ad hozzá saját ízt a borhoz a tölgyfahordó, utána csak tárolóeszköz, bortartály. Vagy már az sem, hiszen három év hordós érlelés után már a nagy borokat is rendszerint palackozzák. (Persze, mint láttuk, lehetnek kivételek.)

A nagyméretű ászokhordók egyébként akár évtizedekig is szolgálhatnak egy-egy pincében, de ahhoz, hogy amikor újonnan érkeznek ne adják át a tölgyfa jellegzetességeit a bornak, kezelni kell őket: többször gőzölik-lúgozzák-öblítik, mire először bor kerül beléjük.

Hogy mi lesz az elhasznált hordókkal? Azok a borászatok, amelyek rendszeresen új hordókban „nevelik” a bort – eladják a barrique-olásra már nem használt hordókat. Más, többnyire kisebb borászatok bortárolásra, hordós érlelésre még használhatják őket, de amikor Dél-Afrikában a Stellenboch borászatnál jártam, ők azt mondták, bútorgyáraknak adják tovább a már nem használatos hordókat.

Chardonnayban úszik a "parketta" (fotó: wikipédia)

Végezetül egy létező, de igényesebb borászok által nem támogatott gyakorlatról: a tölgyfachipsről és a tölgyfakockáról (amit az elején parkettaként emlegettünk). 1999-ben Bordeaux-ban még súlyos pénzbüntetésre ítéltek borászatokat azért, mert tölgyfamorzsát kevertek a borba – ezzel értek el olyan hatást, mintha az új hordóban érlelődött volna. Azóta az EU agrárszabályai már engedélyezik ezt a módszert borkészítés során. Vagyis, változnak az idők. (A magyar bortörvény 2004-es végrehajtási utasításában is az engedélyezett segédanyagok között szerepel az „égetett faforgács/csipsz” - sic! - kísérleti jelleggel...)

De addig talán nem jutunk el, hogy elfogadott legyen a fadarabkák helyett kicsi üvegcséből néhány csepp tölgyfa-kivonatot önteni borhoz. Mert sajnos a lehetőség adott, a „hordóízű” üvegcse – létezik.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: barrique Kaló Imre Rioja fahordós érlelés Oscar Tobia hordóíz tölgyfa hordó

Pezsgő ellenállás

2014.06.06. 18:47 BorTars

Sokszor tréfálkoztunk annak idején azon, hogy a partizánok száma arányosan nőtt azzal, ahogy távolodtunk időben a háború végétől. Most, 70 évvel a partraszállás után azt kell megtudnunk, hogy a francia ellenállás hősei között, bizony, ott voltak a nagy pezsgőkészítő pincészetek is. Csakhogy ez nem vicc, könyvek, dokumentumregényekis születtek erről. Legutóbb pedig a neves angol bormagazin írt róla.

A célpont: Champagne

A német megszállás idején a nácik sokmindent megtettek azért, hogy megkaparintsák a franciák italkészleteit. Egyrészt nem sok jobb "üzlet" van annál, mint a hadizsákmányként olcsón megszerzett drága borokat, pezsgőket, konyakokat jó pénzért eladni - ebből is pénzt csináltak ugyanis, hogy a Wehrmachtot finanszírozzák. Másrészt sok-sok jó pontot szerezhetett az a német parancsnok, aki jeles ajándékot küldött haza feletteseinek. Berlinben el is várták, hogy havonta érkezzen jelentős szállítmány a franciáktól. Harmadrészt maguk a megszállók is szívesen fogyasztották a megszerzett italokat. A franciák pedig mindent elkövettek, hogy megóvják készleteiket a fosztogatástól.

Az ellenállók különféle leleményekkel próbálták megtéveszteni a németeket: például lefalazták a pincéiket - természetesen úgy, hogy ne lehessen észrevenni a friss falakat. Mögöttük rejtették el az értékesebb palackokat.

Rejtekhely és fegyverraktár is lehetett

Vagy: átcímkézték az üvegeket. Silányabb borokra/pezsgőkre ragasztották a márkás címkéket. Az egyik weinführer (így nevezték azokat a német tiszteket, akiknek kifejezetten az volt a feladatuk, hogy minél többet megszerezzenek a francia borvidékek hatalmas készleteiből), Otto Klaebisch, aki történetesen borász és borkereskedő volt a Rajna-vidéken, egyszer ki is kérte magának, hogy "miért próbálnak buborékos mosogatólét adni nekem pezsgő helyett"? A választ az akkor 20 éves Francois Taittinger akképp adta meg: "Nem mindegy? Úgyis olyanok issszák meg, akik semmit nem tudnak Champagne-ról!" Be is zárták érte a németek jópár napra.

Klaebisch ugyanis nagy szakértője volt a boroknak és pezsgőknek. Ezzel foglalkozott Németországban: az egyik legnagyobb importőre volt előzőleg civilben is a Champagne-nak. Pontosabban nem ő, hanem a Henkell-család, ahová beházasodott. (Ő is, és Ribbentropp, későbbi külügyminiszter is, aki a sógora volt.) Ezért is kapta meg a kiemelt célpontot katonaként: a legjobb pezsgőtermő vidéket. Ami persze nagy feladatokkal járt: óriási mennyiségeket kellett leszállítania a berlini vezérkarnak. Göring egymaga milliószám követelte a pezsgőt a Luftwaffe számára.

Milliószám vitték a németek

A megszállás első két hetében a németek két millió üveg pezsgőt foglaltak le Champagne-ból, utána már igyekeztek "vásárolni", bár a weinführerek fő feladata az volt, hogy minél többet, minél olcsóbban szerezzenek meg. Klaebisch állítólag heti 400 ezer (!) üveg pezsgőt követelt a franciáktól, ami szinte teljesíthetetlen követelés volt, több pincészetet a csőd szélére is juttatott.

Robert Jean De Vogüé gróf, a Moet&Chandon pezsgőgyár tulajdonosának elnökletével a franciák már 1941-ben meg is alakították a helyi pezsgőkészítők tanácsát (CIVC), amely hivatalos tárgyalópartnerévé igyekezett válnia a németeknek, és ez csak azért sikerülhetett, mert a gróf igen magas szintű kapcsolatokkal rendelkezett Európa több királyi famíliájához, mi több rokoni szálakkal is, de a Vatikánban is voltak összeköttetései.

A helyzet pikantériája, hogy a Moet&Chandon 24 kilométernyi pincerendszerét a megszállás ideje alatt az ellenállók végig rejtekhelynek és fegyverraktárnak használták. A németek egyébként, amikor bevonultak, a pezsgőgyár fő épületének számító Hautviller bencés apátságot, ahol a Dom Pierre Perignon nevű szerzetes rájött a pezsgőkészítés módjára, felégették és megszállták, majd azt követelték, hogy heti 50 ezer üveg pezsgőt szállítsanak Németországba...

(Kép: www.maisons-champagne.com)

A franciáknak nem nagyon volt választásuk. Másnak nem adhattak el, csak a németeknek. Akik aztán továbbadták a pezsgőt és a bort – legalábbis egy részét - a világnak, felárral. Összesen a háború alatt 86 millió palack pezsgő és 82 millió hektoliter bor került a németekhez. Ez a teljes francia bor és pezsgőtermelés 57 százaléka volt. A háború előtt mindössze 1 százalék jutott a német piacra...

Ilyen szervezett fosztogatás hallatán teljesen érthető, hogy - az egyébként nagy pezsgőkedvelő hírében álló - Churchill azt hirdette a háború vége felé: "Nem egyszerűen a franciákért, Champagne-ért harcolunk!"

(Az első három képért köszönet a farandwise.com blognak)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: pezsgő Champagne Moet&Chandon Robert Jean De Vogüé weinführer Otto Klaebisch Henkell Taittinger

Nem mind arany...

2014.05.19. 12:14 BorTars

...de azért fénylik.

A május elején tartott brüsszeli Concours Mondial borversenyen nem taroltak a magyarok. Nem is tarolhattak, mert ezt a seregszemlét nem tüntetik ki óriási figyelemmel borászataink. Pedig ez a világ egyik legnagyobb borversenye (8060 bor vett részt 41 országból és 2330 díjat osztottak ki a résztvevők között).

Álljon azért itt a négy magyar díjazott bor listája, egy arany, és három ezüst a benevezett 19 közül. Ez az arány valamivel elmarad a verseny alapszabályában engedélyezett százaléktól, vagyis attól, hogy a benevezett borok mintegy 30 százalékát lehet díjazni – de ezt tudjuk be ez alkalommal a „kis számok törvényének”.

Amikor a borbírálat idején a versenyen jártam, igyekeztem kideríteni, vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy a magyar borászatok ennyire nem mutatnak érdeklődést ez iránt a borverseny iránt. Valami olyasmi derült ki, hogy több, versenyeket szervező nemzetközi szövetség létezik, és aki az egyiknek a tagja, az a másik versenyeire nem megy el, annak a címeit nem ismeri el. Van ilyen a bokszban is, azzal a különbséggel, hogy az ökölvívásban rendeznek időnként „címegyesítő” mérkőzéseket, a borok között ilyesmiről még nem hallottam...

Magyarországon is van egyszervezet, amely a legnagyobb versenyek házigazdája, de az a nemzetközi szövetség, amelyiknek ez a magyar cég a tagja, nem vesz részt a „Concours Mondial”-on, így a magyar borászatok legtöbbje sem. Mert a magyar szervezők – azokon a versenyeken, amelyekkel kapcsolatban állnak - leveszik a hazai borászatok válláról a nevezéssel járó adminisztráció, kiszállítás és egyéb szervezési terhek jelentős részét, vagyis a borászatok (egy része) elkényelmesedhetett, és ha nem végzi el valaki helyette ezt a feladatot, akkor inkább marad otthon. Lehet, hogy nem is kell a nemzetközi piac, nincs szükség a megmérettetésre, a sikerre, hírnévre, rangra, elismerésre...

Nagyüzem: dolgoznak a Concours bírái

De ne efféle negatív felhanggal közelítsünk! Még az is lehet, hogy „lábon” elkel minden borászat összes terméke, így nincs is értelme külföldön kínálni a portékát, mert úgysem tudnának többet szállítani. (Bár azt sem szabadna elfelejteni, hogy egy-egy aranymedál a palackra ragasztva fölsrófolhatja a bor árát, és ha ettől több bor nem is lesz, a bevétel még nőhetne, akár otthon is – vagyis a borászatok helyében ezt is érdemes végiggondolni...)

Ennyit a borversenyek előnyeiről. Mert azért fenntartások is vannak. A legnagyobb gond épp az, hogy a legjobbak (pontosabban a legjobbnak hitt, legrangosabb, világhírű borászatok) mindig távol maradnak a borversenyektől. Bordeaux-i Premier Cru, de még 5-iéme Cru sincs a bebugyolált palackok között. És bizonyára épp azért, mert borbírák elé jeltelenül kerülnek a borok, kóstolás előtt csak és kizárólag az évjáratot lehet tudni, az országot, tájegységet, borászatot már nem. Márpedig a vakkóstolást a „csúcsborok” készítői nem szeretik. Azon ők csak veszíthetnek. Emiatt viszont olyan minden borverseny, mint azok az olimpiák voltak régen, amikor az NBA kosarasai még nem vehettek részt a versenyeken. Meg az NHL hokisai. Jól játszottak az aranyérmesek, de tudhatták azt, hogy voltak náluk (valószínűleg) jobbak. Az olimpiákon ma már mindenki ott lehet, talán egyszer a borversenyek is mások lesznek...

A szabványosított borbírálati lap

Mert a borversenyek – ez lenne az alapvető céljuk – sokat segíthetnek a fogyasztónak. Szakértők a zsűritagok, és a véleményükre lehet alapozni. A Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezet (OIV) ezért is dolgozta ki az egységes borbírálati szempontokat. Egy magára valamit adó borverseny ilyen űrlapokat tesz a bírák elé. Nem is ezzel van a gond.

Hanem azzal – ahogy a Bordeaux-i verseny kapcsán is írtam –, hogy a szervezők és borbírák vállán óriási a teher. A nagy versenyeken a több ezer benevezett bor miatt olyan sok zsűritagra van szükség, hogy rendkívül nehéz összehangolni, egységesíteni az eredményeket. Vagyis nehéz kizárni, hogy ugyanazon a versenyen, két aranyérmes bor között (természetesen ugyanazon a kategórián belül) ne legyen érzékelhető különbség – hiszen a több, mint 300 zsűritag ízlésvilágát lehetetlen menet közben folyamatosan egyeztetni.

Bozzai Zsófia, az egyik magyar zsüritag munka közben

Megpróbálkoznak persze, az egyeztetéssel: a Concours Mondialon a bírálat kezdetén az összes zsűritag kap egy kóstolónyit ugyanabból a borból – ez természetesen versenyen kívüli ital -, és a versenyigazgató a bírák előtt értékeli, hogy ezzel segítsen összehangolni a zsűri szakmai megközelítését. A többi bírálati napon is van „hangolóbor”, de azt már csak minden bíráló panelben külön-külön, a döntnök vezetésével értékelik. A szabályok arra is lehetőséget adnak, hogyha a pontozólapok összesítésekor a panel vezetője túlságosan nagy eltérést venne észre a vélemények között, akkor újrakóstolást rendelhet el, hogy egységesebb legyen az eredmény.

Ettől persze az a kockázat megmarad, hogy egy bor - csak egy panelhez kerül, vagyis összesen 5-6 ember mondja ki a verdiktet (és ez a legelgondolkodtatóbb). De belátható, hogy sajnos a 300 tagú zsűri három nap alatt 8000 bort csak így tud végigkóstolni. Zsűrinként 50 bor naponta a feladat, ami alaposan próbára teszi még a gyakorlott, szakértő érzékszerveket is...

Az asztalon az előkészített "versenyzők" - a rekeszben, akik már "végeztek"

Pedig minden szervezetten zajlik. A zsűriző terem mellett egy ugyanakkora előkészítőben minden zsűri számára külön asztalon összeállítva a napi készlet: csoportosítva a hasonló borok, fehérek, rozék, vörösek, szárazak és édesek – hogy könnyebb legyen az összevetés és a váltás is . A borok között üres kenyér és víz fogyasztható, hogy „kitörölje” az előző bor emlékét. Nagy feladat a borok temperálása is, hiszen a fehérek, rozék esetében különösen nehéz az előírt hőmérsékletet betartani.

Szertartásos felszolgálás - itt épp Geönczeöl Attilának

A borpincérek folyamatosan hozzák-viszik a palackokat, minden asztalnál úgy szolgálnak fel, mint a legelegánsabb étterem sommelier-i. Túlzásnak csupán azt érzi a kívülálló érdeklődő, amikor a zsűrielnöknek szertartásosan bemutatják a palackot: megfelel-e? Vendéglátó helyen ez érthető: meg kell nézni, hogy azt a fajtát-évjáratot hozta-e a pincér, amit rendeltünk tőle. De a versenyen, a vakkóstolásra kihozott, bebugyolált palack esetében ezt az ellenőrzést elvárni – lehetetlen. Persze, a szokás – nagy úr...

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: borverseny Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezet (OIV) Concours Mondial

Borpor

2014.05.06. 17:59 BorTars

„Az ágyúk mellett egy göndör hajú, szőke német pattantyús oktatta a parasztokat.

- Mikor én mondok bor, akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz akkor adjál düssz!

A parasztok komoly arccal hallgatták a tűzmestert. Dobó elmosolyodott:

- Venn szi szangz bor, dann bekommen szi keine pulver, veil das bor keine pulver iszt, szondern vein.

Éppoly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért megértették egymást. S a tűzmester újra kezdte:

- Mikor én mondok par, akkor nekem ne hozz bar, hanem pulver, krucifiksz donnervetter!

Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port kér, bort adjanak.”

Gárdonyi Géza felejthetetlen regényének, az Egri csillagoknak e részlete jutott eszembe, amikor rábukkantam, hogy „por alakú bort” is lehet már kapni itt-ott. Fából vaskarika... Vagy annál is rosszabb?

Extrém történetként szoktam emlegetni (a nescafé és a nestea mintájára), hogy egyszer még eljutunk odáig, amikor majd csak „nesvizet” kell magunkkal vinni, mert ahhoz elég csak vizet hozzáadni, és máris kortyolhatjuk a friss vizet...

Hát majdnem itt tartunk! A tudományos fejlődés már jó ideje eljutott odáig, hogy alkoholport lehet előállítani alkoholtartalmú italokból, és azt víz hozzáadásával folyékony alkohollá lehet visszaalakítani. A jelenség kulcsát az úgynevezett „ciklodextrin” jelenti: ez a cukorszármazék képes arra, hogy kristályosítsa az alkoholt. A ciklodextrin saját térfogata 60 százalékának megfelelő alkoholt képes „felszívni” valahogy úgy, mintha az anyag miniatűr kapszulák sokaságává alakulna át. Ezek az apró részecskék légmentes tasakokba zárva hosszú időn át eltarthatók, mert az anyag így tárolva nem bomlékony. Vízzel keverve azonban visszaalakul alkohollá. Amerikában már 1974-ben szabadalmaztatták.

A ciklodextrin molekula többféle változatban (forrás: wikipédia)

Ezután meglehetősen hosszú ideig nem történt a találmánnyal olyasmi, amit a sajtó világgá kürtölt volna. 2004-ben az alkoholtartalmú szemcsék ételízesítőként jelentek meg az Egyesült Államokban (állítólag fagylaltra szórva a színes, alkoholízű szemcséket egész népszerű lett az új portéka). Három évre rá pedig végzős szakiskolás holland diákok dobták piacra „vizsgamunkájukat” 20 grammos zacsókban. A többféle ízben kapható a Booz2Go nevű termékből víz hozzáadásával buborékos, koktélszerű ital készíthető, melynek alkoholtartalma 3 százalékos. Amerikában pedig épp most dobták piacra a vodka vagy rum "alapú" italporokat, melyekből többféle koktél készíthető.

A legújabb termék: a négyféle koktélpor egyike

Most tekintsünk el azoktól a jogi problémáktól, amit a por alakú folyadék okoz, hiszen az alkoholos italok fogyasztásának korlátozása a fiatalkorúak körében erre a sajátos poritalra – a gyártók szerint legalábbis – nem vonatkozik, és egyelőre több országban korlátozás nélkül árusítható. Hasonlóképp ki szeretnének bújni a forgalmazók az alkohol után esedékes jövedéki adó megfizetése alól is, mondván, a termék nem sorolható be egyik kategóriába sem, ami után ez kötelező lenne.

Ugorjunk egyet oda, hogy - miután a technológia létezése ismertté vált – természetesen megindultak a találgatások, vajon a bor esetében is megvalósítható-e a csodás „átváltozás”? Lehet-e port csinálni Chilében vagy Ausztráliában az ottani borból, és jóval kisebb szállítási költséggel utaztatni az óceánon vagy a levegőben, majd a fogyasztás előtt vízzel keverni – az élvezeti érték vagy a minőség veszélyeztetése nélkül?

Ha valaki keresgélni kezd az interneten, biztosan talál értékes ismertetőket a nagyszerű fejlesztésről, amely még a hivatásos borszakértőket is megtéveszti, mert azok is képtelenek megmondani, melyik volt az eredeti palack bor, és melyik a por alakúból visszavarázsolt ital. Aki ilyet talál, figyeljen az írás dátumára. És ha április elsejét lát, akkor kezdjen el gyanakodni! (Ha netán más a dátum, nézze meg alaposan, milyen forrásra hivatkozik a szerző, keresse vissza az eredetit, és nézze meg annak is a dátumát. Ha netán nem április elseje lenne, akkor azonnal küldje el nekem...)

Mindenesetre, ha lenne ilyen (bor/por), akkor a világ sokat nyerne vele. Olcsóbb lenne a szállítás, kevesebb energia fogyna, de az ilyen borokra még várni kell. Másfajta ital alkoholporokból kikerverhető, de bor – egyelőre nem.

Végül egy szó a „tablettás borról” - amivel persze nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha a tablettás bor úgy készülne, hogy a fentiekben ismertetett módon porrá alakított folyadékot tablettává préselik. A „tablettás bor” valójában nem létezett, csak egyfajta gyűjtőnevévé vált a hazai hamisított boroknak. De egy történet azért ide kívánkozik, talán húsz évvel ezelőttről, Dunaharasztiból.

Egy kocsmában a törzsvendégek megtudták, hogy vége a „tablettás bor”-korszaknak, másnaptól már csak valódi bor lesz kapható a pultnál. A kocsmáros hiába győzködte őket, hogy az milyen jó lesz, mert sokkal jobb minőségű lesz a bor a tablettásnak nevezett lőrénél, mikor másnap a vendégek meglátták, hogy a változásnak mekkora ára van, könyörgőre fogták a dolgot, kérték volna vissza a tablettás bort, de hiába, Az ellenőrzések és a bírságok veszélye miatt a kocsmáros nem vállalta a dolgot...

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: italpor tablettás bor alkoholpor ciklodextrin

Öröm és üröm – mennyit ér egy bordeaux-i arany?

2014.04.25. 22:10 BorTars

Borversenyekről írni akkor jó igazán, ha magyar sikerekről számolhat be az ember. Enélkül megtettem már kétszer is. Egyszer az ausztrál TOP100 wines versenyről, másodszor pedig a brüsszeli (de történetesen Pozsonyban rendezett) Concours Mondial seregszemléről írtam. Magyar vonatkozása mindkettőnek volt: az ausztrál verseny egyik különdíját egy magyar származású borkereskedő adományozza évek óta, Pozsonyban pedig - ahhoz képest, hogy itt van a szomszédban - számomra érthetetlen módon eléggé alulreprezentált volt a magyar borászat. Mert, ha Ausztráliában nincs magyar nevező, megértem, de a szomszédságban miért lehetett annyira kevés?

Az aranyérem - a grafika Jean Marais színűvész munkája

Nos, szóljunk akkor másról is, és cáfoljunk rá arra, hogy a "jó hír - nem hír". Bordeauxban - amit talán nem túlzás a borvilág Mekkájának nevezni (bár azért a párhuzam sántít, hiszen a mohamedán zarándokhelyen a legritkább esetben sem fogyasztanak bort, de a francia város jelentősége a borászatban nem áll távol Mekkáétól) - tehát Bordeauxban, az évente megrendezett Challenge International du Vin nevű borversenyen méltó volt a magyarok képviselete - és eredménye is.

Természetes, hogy a franciák kapták a legtöbb díjat (a hazai pálya előnye), de mögöttük - a spanyolok, portugálok és az olaszok után - mi magyarok nyertük a legtöbb érmet, összesen 49-et (18 arany, 18 ezüst, 13 bronz). Összesen 4180 különböző bor (valamint pezsgő) vett részt a versenyen, összesen 34 országból. Az italok 46 százaléka volt külföldi. Összesen 347 arany-, 402 ezüst- és 523 bronzérmet adott ki a zsűri. (A zsűriről érdemes később még írni egyet s mást, de először további számok, adatok.)

A verseny szervezői azt mondják magukról, hogy rendszerint ötezer körül van a benevezett borok száma, és a résztvevő országok megközelítik a negyvenet - az idei adatok ettől kicsit elmaradnak, de ez lehet véletlen, vagy a válság hatása is. A részvételért ugyanis fizetnek a borászok, egyrészt nevezési díjat (70-90 eurót), másrészt elküldik a bort, minden benevezett fajtából hat üveggel (ez szállítási költség), harmadrészt amit a versenyre küldtek, azt nem adják már el (ez is bevételkiesés, bármily csekély is), negyedszer pedig a nevezéssel együtt laboratóriumi vizsgálati jegyzőkönyvet is küldeniük kell a borokról, ami szintén nincs ingyen, valamelyik intézettel el kell végeztetni a pontos elemzéseket. Lehet, hogy egy-egy országból épp ezek a járulékos költségek tartották vissza a részvételtől a borászokat.

Franciaország legnagyobb borversenye (Photos : Puget/Amarante-photogalerie)

Mit érhet ez a magyar eredmény? Ha csak a számokat nézzük, elsősorban a legfényesebb érmekét, a 18 aranyérem az összesen kiadott aranyak öt százaléka. Ez tiszteletre méltó. Ha azt nézzük, hogy a környékbeli országok (Ausztria, Horvátország, Románia, Szlovákia) összesen sem szereztek annyi érmet, mint amennyi aranyat mi, akkor már büszkék is lehetünk. Ha a németekhez hasonlítjuk magunkat, akik Európa negyedik legnagyobb bortermelői, akkor elgondolkodhatunk, vajon miért hanyagolják el ennyire ezt a borversenyt, hogy csupán egyetlen érmet tudtak megszerezni? Ennek tanulságát nehéz lenne megvonni, úgyhogy nézzünk a portugálokra egy kicsit, akik hozzánk hasonló méretű ország létükre alaposan maguk mögött hagytak minket 168 éremmel, és háromszor annyi arannyal - holott a bortermelésük nem ennyivel több a mienknél (megelőzték egyébként jócskán, még az olaszokat is). Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a portugálok földrajzilag közelebb vannak Bordeauxhoz, és a francia piac is fontosabb számukra, mint nekünk.

Összességében tehát csak az elismerés hangján lehet szólni a magyar szereplésről. S hogy kik érték el az aranyakat? (És most csupán a lista terjedelme miatt jöjjenek csak az aranyérmesek, mert nem akarnék abba a hibába esni, hogy csak az aranyérem számít...)

A 704 zsűritag egyike bírál

Fehérborok:
Nyakas Menadok Budai Pinot Gris 2011
Lajvér Avantgarde Cuvée Blanc 2013
Tornai Top Selection Apátsági Furmint 2011
Demeter Egri Csillag Classic 2012
St.Andrea Napbor Egri Csillag 2012
Tokaj Kereskedőház Grand Selection Tokaji Furmint 2012
Royal Tokaji Betsek 6 puttonyos aszú 2008

Vörösborok:
Ikon Királyok 1199 Cuvée 2011
Bodri Optimus Cuvée 2009
Bodri Optimus Cuvée 2011
Fekete Cabernet Sauvignon Válogatás 2009
Fritz Cabernet Sauvignon 2009
Fritz Medicina Cuvée 2009
Tiffán Elysium 2008
Chateau Teleki Merlot 2011
Bock Capella 2009
Egri Hegybíró Bora Bikavér 2006 és 1999

A "Challenge Internationa du Vin"-ről tudni kell, hogy Franciaország legnagyobb borversenye. Tehát a világ legnagyobb bortermelő országának legnagyobb versenye, ami már önmagában fontossá teszi. Értékét növeli még, hogy 2009 óta nemzetközi minőségbiztosítási tanúsítvánnyal (ISO 9001) rendelkezik, vagyis a verseny minden mozzanata a legapróbb részletekig szabályozott.

Fontos előírás, hogy díjat legfeljebb a benevezett borok számának 30 százalékáig adhatnak ki. Az arány a szervezők szerint 25-28 százaléknál rendszerint meg is áll. (Gyors ellenőrzés: a 2014-es versenybe 4180 bort neveztek be, a kiadott érmek száma: 347+402+523=1272 - ez 30,4 százalék, vagyis az idén kicsit vajszívűek voltak a bírák.) Egyébként a Sydneyben zajló TOP100Wine versenyre mondják, hogy a világon a legszigorúbb, ott csak a benevezett borok 20 százaléka kaphat valamilyen díjat.

Az ISO 9001-es bírálólapot tölti ki a zsüri egyik tagja

És akkor jöjjenek a bírák. Négy tagú bizottságok kóstolják a borokat, közülük mindenki máshoz ért: van köztük egy borász, bortermelő (gyakorlati szakember), egy önológus, vagy oktató (elméleti szakember), egy borkereskedő és egy borkedvelő, a fogyasztókat képviselő "amatőr" pontosabban "amateur", ami franciául kicsit mást jelent: nem a hozzá nem értő, kívülállót, hanem olyasvalakit, aki valamit "szeret" (ebből a latin szóból származik: amatorem), és tisztában is van az alapokkal. Talán nem is alapfokon. Persze a kiválasztott fogyasztóktól is elvárják, hogy valamiféle borkóstolási gyakorlattal rendelkezzenek, pl. legyenek tagjai valamilyen borklubnak. De, ami mindennél fontosabb: vakon kóstolnak, nem tudják kinek a borát isszák - ami elengedhetetlen ahhoz, hogy pártatlan eredmény szülessen. A palackokon a címkét leragasztják, a dugót pedig közvetlenül a verseny előtt jeltelen egyendugóra cserélik ki.

Két ülésben bírálnak, egy-egy alkalommal tucatnyi bort, mindig csak fehéret, vöröset, rozét, édeset, vagy pezsgőt. Az értékeléshez a zsűritagok a megfelelő szempontok alapján összeállított pontozólapot kapnak, ezek gépi feldolgozásra alkalmasak, így összesítéskor a tévedés kizárt, és a szkennelés után a számítógép nagyon gyorsan megmondja az eredményt.

A 2014-es verseny végeredményének kialakításában 704 zsűritag vett részt. Azért van szükség ennyi emberre, mert a több mint négyezer bort két nap alatt csak ilyen létszámmal lehet elbírálni. Ha kicsit számolgatunk, akkor kiderül, hogy a 704 bíráló négyesével 176 zsűrit tesz ki, és ha mindegyik panel 24 bort kóstol végig egy nap - akkor ez még csak 2824 bor. Ezért marad tehát bőven kóstolnivaló a második napra is. És ez azt feltételezi, hogy egy bor csak egyetlen négy tagú panelhez jut el, vagyis nem arról van szó, hogy széles szakmai megmérettetés után születik az eredmény, hiszen négy ember érékelése dönti el, mi is lesz egy bor sorsa.

Négyen a 704 zsüritagból - egy bort csak ennyien bírálnak

Valójában ez az egész okoskodás és számolgatás csupán arra jó, hogy azt belássuk: túlságosan heterogénnek mondható egy olyan bírálóbizottság, amely 704 tagból áll, és ha ennyi ember ül a zsűriben, akkor - hiába az ISO 9001-es tanúsítvány részletes szabályrendszere, a bírálatokat 704 különböző száj és orr (és kétszer annyi szem) végzi, és emiatt a bírálatokat nem tudom mennyire lehet egyenletes színvonalúnak nevezni.

Mit akarok ezzel mondani? Sajnos azt, hogy a szabványosított bírálólapok és az egységesített szempontok ellenére, aranyérem és aranyérem között is lehet különbség. Ez nem csupán a legnagyobb francia verseny sajátos nehézsége, hanem szinte mindegyiké a világon. A nagyszámú résztvevő miatt belekényszerülnek abba a (zsák)utcába, hogy sok-sok zsűritagot toborozzanak, aminek megvan a szakmai kockázata: nem tudni mennyire tudnak egységes színvonalat képviseli a 176 különböző testületben.

Lehet, hogy nehezebb megvalósítani, de egy borverseny eredménye akkor lehet objektívebb, ha kevesebb zsűritaggal és hosszabb időn át végzik el a bírálatokat. Érdemes visszalapozni a TOP100Wine bírálati rendszerét: 12 tagú bizottságból alakítanak párokat, akik öt napon át kóstolják végig a 2000 benevezett bort. Állandóbb ízlést eredményez, mint a négyezer bor 700 emberre. (A nagy borpontozó "guruk" véleménye is azért válhatott meghatározóvá, mert tudjuk, sejtjük, hogy mekkora különbség lehet 89 és 98 Parker-pont között. Épp azért, mert "Parkeréknél" rendszeresen ugyanaz a szűk kör értékeli egy-egy ország vagy tájegység borait.)

Talán ez a magyarázat azokra a csalódásokra, amikor nagy várakozással veszünk meg egy valahol kitüntetett bort, és az eredmény mégis elmarad a várttól. Az ilyenkor szokásos kérdésre, hogy "vajon hogy nyerhetett ez bármit is" ez lehet a válasz: túl széles "spektrumú" volt a bírálók ízlésvilága. Óvatosan hát a palackokon lévő medálokkal...

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: borverseny Bordeaux ISO 9001 Challenge International du Vin

Ráncfelvarrás és ránckrém

2014.04.12. 09:28 BorTars

Bordeauxban már két héttel Húsvét előtt „nagyhét” volt. Március végén kezdődött az a hagyományos mustra, amikor először mutatják meg a szakmának a tavalyi borokat, amelyek aztán igazolják vagy cáfolják a piac várakozásait a 2013-as évjárattal kapcsolatban.

Tudott dolog, hogy a jobb bordeaux-i borok csak három évvel a szüret kerülnek piacra, addig palackba sem töltik őket, a még jobbakat három év után is csak megrendelni lehet, a legjobbakat 15 évig biztos nem is töltik pohárba. Vagyis a mostani „nagyhét” megállapításai – azon túl, hogy a szakma számára fontos információkkal szolgálhatnak – csupán az előzetes ízek (en primeur) felvillantását jelentik, és mindez csak hosszú évek múltán igazolódhat az átlagos borfogyasztók számára.

A legendás Chateau d'Yquem (Képek: www.yquem.fr)

Az egy héten át tartott bemutatók egyik nagy kérdése az volt, vajon egy év kihagyás után milyen lesz a Tokaj nagy konkurrensének számító Sauternes legrangosabb borászatának, a Chateau d'Yquemnek az új bora. A 2012-es évjárat ugyanis a rossz termés miatt kiesett: úgy ítélték meg, nem lenne méltó az Yquem márkanévhez, ha az a minőség lenne a palackban, ami 2012-ben kihozható volt. Inkább ne is legyen semmi. Meg is orroltak rájuk a többiek, hiszen, ha az Yquem nem csinál bort, mert nem jó a termés, az a környék többi borának sem használ. (Hisz a termés ott sem lehetett sokkal jobb, okoskodik az ember, tehát a belőle készült bor sem érdemes akkora figyelemre, mint máskor...)

Egyes írások szerint az évjárat kiesése 25 millió eurós veszteséget jelentett a Chateau d'Yquemszámára. (Általában 60 ezer palackot készítenek egy évben, ez 420 eurót megközelítő átlagárat feltételez, ami nem túlzás – tehát, ennyi a veszteség... Vagy inkább a befektetés a következő, várhatóan keresettebb évjáratok felsrófolására.)


A száraz "Y" - ebből lett 2013-as is

Mert azért a veszteség mégsem ekkora. A Chateau d'Yquem második számú bora, ami nem édes bor, hanem száraz, tehát teljesen más stílust képvisel, és csak a borászat kezdőbetűje a márkajelzése: „Y” - elkészült Nem panaszkodtak az évjáratra, vagyis az „igrek” (ipszilon franciául) behoz valamit a kieső bevételből. (Hiszen várhatóan a száraz változat a hiányzó „nagy bor” miatt talán még jobb áron is kelhet el...)

Tudni kell, hogy az ültetvényen azokat a sorokat, amelyekből a száraz „Y” készül, már korábban kiválasztják, és le is szüretelik, még a botrytis megjelenése előtt – vagyis a 2012-es ősz katasztrofális időjárása az aszúsodást gátolhatta, de ezt a bort nem ronthatta le.

Aztán: a tavalyi, fel nem használt szőlőt állítólag azért névtelenül eladták, vagyis valamennyi bevétel abból is volt. Igaz, a vevő valószínűleg nem tudta, milyen nemes birtok terméséhez jutott hozzá. A franciáknál egyébként bevett szokás, hogy vannak olyan borászok (borkészítők), akik a szőlőhöz (amíg növény) hozzá sem nyúlnak, birtokuk nincs, felvásárolják a gazdáktól a termést, és abból készítik a maguk borát. Persze, az ilyen kapcsolat is lehet hosszú évek óta tartó, megalapozott szakmai együttműködés, ami kiváló bort eredményez: a „négociant” több, mint felvásárló, valódi borászok ők, és előfordul, hogy saját szőlőjük is lehet. Valójában a hiányzó láncszemet jelentik: a kisebb birtokok tulajdonosainak nem kell beruházniuk szőlőfeldolgozó, borászati berendezésekbe, palackozókba – megteszi ezt helyettük a „négociant”. (Ugyanerre a célra persze helyi szövetkezeteket is létrehozhatnak a gazdák, és meg is teszik.) De a kis kitérő után vissza az Yquemhez.

Bár tudjuk, hogy a tokaji aszú a „királyok bora és a borok királya” - ráadásul az elismerést épp egy francia királytól kapta – azért az Yquemet nehéz letaszítani a trónról. Azt a hatalmas tőkével és marketinggel, ami Sauternes legjobb borában benne van, Tokaj – sajnos – nem versenyezhet.

Szüretkor csak a nemespenésztől töppedt fürtöket keresik. Ha kell, tíz napon is visszamennek egy szezonban

Pedig csak 100 hektár az egész birtok. Azaz 130, de egy évben egyszerre csak 100 hektárról készül bor, a terület egy részét (2-3 ha) pihentetik, ugyanekkora részeken pedig az ültetvényt „frissítik”. S mivel 7-8 évig az új szőlők termése nem kerülhet be a csúcsborba, össze is adódik a maradék 30 hektáros terület.

A minőségnek mindent alárendelnek. A 2013-as termést például olyan hihetetlen szigorúan válogatták, hogy a megtermett szőlőnek csupán a 40 százalékát használták fel borkészítéshez. (Hogy mi lett a többivel, nagy kérdés, de lehet, hogy „öregedés elleni krém” készült belőle – ez nem vicc, majd mindjárt jönnek a részletek...)

Az évszázadokon át a Lur-Saluce család kezében lévő borászatba ugyanis 1999-ben beszállt a divat- és italóriás: a Louis Vuitton Moët Hennessy (LVMH). A csillagászati árú divattáskák, pezsgők és konyakok gyártója szépen lassan át is vette az irányítást a cégben, és bár a hagyományok tiszteletben tartását ígérte a családnak, azért ez afféle „megszüntetve megőrizni” hozzáállást eredményezett.

Yquem - a legtöbb borivó számára megközelíthetetlen bálvány

Meghagyták a birtokigazgatót, a pincemestert, de a vezetést átvette a cég másik (nem kevésbé rangos) borászatának, a Saint Emilion-i Cheval Blanc-nak a feje: Pierre Lurton, aki tanácsadónak felkérte a világ egyik legismertebb önológusát, a bordeaux-i egyetemről: Denis Dubourdieu-t (maga is egy borászat tulajdonosa Sauternben). Ez azért illusztrálja, hogy milyen erőket mozdít meg a borászat. Persze, aki mozgatja, végső soron Bernard Arnault: Franciaország és a világ egyik leggazdagabb embere, akinek az LVMH mellett birtokában van a Guiness és Dior-ház is. S lám, már vissza is kanyarodtunk a „fiatalító” krémhez.

A Dior és a Chateau D'Yquem 2006-ban kezdte el közösen készíteni az „Élet aranya” - „L'Or de Vie” nevű (ránc?)krémet, méghozzá friss sauvignon blanc hajtások kipréselt nedvéből. Ebből az anyagból vonnak ki aztán tíz molekulát, amelyek antioxidáns tulajdonságokkal rendelkeznek, és regeneráló hatásúak. Sokan furcsának találják, hogy az Yquem túlérett, nemespenész által összeaszott (vajon innen jön a magyar aszú?) szőlőszemekből készül, mégis, egy fiatalító krémhez is köze van...

De nem csak ez változott az Yquemnél. Az eredeti tulajdonos, a Lur-Saluce család szinte „műemléki védelem alatt állónak” tekintette a bort, az új vezetés azonban úgy látta, a palackok java része gyűjtőkhöz, befektetőkhöz kerül, inni alig isznak belőle, mert az terjedt el, hogy 50 évig ki sem szabad bontani egy ilyen palackot.

Szinte azonnal változtattak a marketingen (s hogy a szépségiparnál maradjunk, megkezdődött egy ráncfelvarrás, azaz face-lift): 1999-től szakítottak azzal a hagyománnyal, hogy az Yquem távol marad az „en primeur” bemutatókon. Immár másfél évtizede megmutatják az előző év termését (már amikor bor készül belőle), és igyekeznek ösztönözni a frissebb borok fogyasztását: a 2007-2008-as évjáratot már kifejezetten alkalmasnak tartják erre: kevésbé botrytiszesnek mondják, mint a korábbi Yquem-eket, és amit az idősebb borok aromájából a fiatalabbaknál elveszítenek, azt pótolja a frissesség és finomság – csak kicsit jobban be kell hűteni a palackot, mint a korosabbat szokás.

Az Yquem ne egy nehézkes, édes bor legyen, egy megközelíthetetlen bálvány, hanem egy dinamikus, ám mégis testes ital, amit szívesen isznak a borkedvelők – hangzik a borászat korszerűsített hitvallása, aminek megvalósulásához részben le kell bontani a körülötte kialakult mítoszokat.

Kevesebb "mítosz" kell az Yquem köré

Az egyik ilyen mítosz, hogy az Yquem – drága. Nos, valóban nem olcsó, de ha valaki nem kóstolja meg, csak megveszi (mert a pénzét befektetésként gyarapítani akarja), akkor nem is tudhatja meg, hogy az ár, amit fizetett érte, milyen portékát takar.

Márpedig – mondják a borászatnál – ha figyelembe veszik a különleges bor elkészítéséhez szükséges lépéseket és a folytonosan egymásra rakódó költségeket: a 6-8, vagy néha akár 10 menetben végrehajtott szüretet (hiszen mindig csak az aszúsodott fürtöket szedik le, és azok egy órán belül már a borászatban vannak), a több menetben elvégzett préselést, hogy a mustot mindig vadonatúj barrique hordóba töltik, hogy minden szüreti napon külön újbort készítenek, hogy a hordók tartalmát rendszeresen kóstolják és kezelik, majd a kiforrt újborokból hónapok múltán, tavasszal véglegesítik, állítják össze az évjáratot, és ezt hosszú éveken át érlelik, mielőtt palackozzák – nos, akkor már érthető, miért is kérik meg az árát...

Az óvatos átalakulásnak számunkra egy figyelemre méltó tanulsága van. Az Yquem – szándéka szerint - elmozdulna a „nehézkes, édes bor” kategóriából. Ez bizonyosan elindít valamilyen változást az édes borok piacán, amire Tokajban figyelni kell. Mert, ha ők a maguk tavaly őszi minőségtudatos váltását jól ismertetik meg a világgal, akkor még hasznot is húzhatnak a franciák „ráncfelvarrásából”.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: botrytis Chateau DYquem Sauternes

2014.04.02. 18:28 BorTars

This photo of Bella Wine Tours - Private Tours is courtesy of TripAdvisor

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Tokaj: Enyém, tied, kié?

2014.02.18. 10:51 BorTars

A térképet bújtam hosszan, mert időbe tellett, mire megtaláltam. Kerestem magyar internetes oldalakon, aztán szlovák oldalakon is, végül meglett. Íme, a Tokaji borvidékhez tartozó, szlovák oldalon lévő falvak, sorrendben: Bári, Csörgő, Csarnahó, Kistoronya, Újhely, Nagytoronya és Szőlőske (Bara, Čerhov, Černochov, Malá Tŕňa, Slovenské Nové Mesto, Veľká Tŕňa, Viničky).

Térképeket bújni gyerekkoromban is szerettem, talán apai örökség ez, ő valaha még gróf Teleki Páltól hallgatta a geográfiát a m.kir. egyetemen Budapesten a 30-as években. Kogutowitz Manó térképei is megvannak még valahol...

Zemplén vármegye térképén megtaláltam a Bózsva-patakot, meg a Ronyvát (a „határfolyót”), ahol a hatvanas évek végén pecáztunk, fürödtünk, barangoltunk, amerre lehetett. Mert a határt – ahogy akkoriban szokás volt – szigorúan őrizték, de amikor mi, gyerekek tévedtünk arra, tovább engedett bennünket a határőr. Így esett meg, hogy életemben először „külföldre” is eljutottam. Mintegy két méteres mélységben voltam „határsértő”, a Ronyva másik partján, ahová fürdés közben áttévedtünk. Majd fél évszázada volt már...

Természetesen az Európai Bíróság „megfellebbezhetetlen igazsága” indított a keresgélésre. Az interneten az tűnt fel, hogy a magyar oldalak többnyire arról hallgatnak, hogy Tokaj-Hegyalja átnyúlik szlovák területre is, és tokaji bor ott is készül(het), a szlovák oldalak pedig arról nem tesznek említést, hogy a tokaji borrégiónak van egy nagyobbik része is, mint a szlovákiai 908 hektár, és a magyar oldalon 6202 hektár terül el. (Ez utóbbi a wikipédia adata, de a szócikk nem egyértelmű, mivel pár sorral később már csak 5500 hektárról beszél. Vajon a 702 hektáros különbség a szlovákiai Tokajhoz tartozó területeket jelenti? Hiszen köztudott, hogy szomszédaink a maguk oldalán tágítanák a régió határait, aminek mi magyarok igyekszünk ellenállni.)

Tokaji borutak - odaát (www.tvc.sk)

A tisztánlátást nem segíti a szlovákok hivatalos oldalán látható térkép sem: azon egy kisebb (sárga) és egy nagyobb (zöld) területet is megjelöltek, és a tokaji régió bortermelő települései között tüntetik fel meg Tőketerebest (Trebisov), Zemplént (Zemplín) és Ladamócot (Ladmovce) is.

Azonnal fel is sejlett bennem, hogy bezzeg a Mosel mentén mennyire másképp lehet minden! Ugyanaz a borrégió, pedig az is két ország! A németek a Mosel, a luxemburgiak pedig a Moselle partján termesztik a szőlőt, azonos a borkészítési szabályok, semmi vita, minden megy a maga útján. Vagy mégsem?

Egy kis olvasgatás után, persze, azt kellett, hogy észrevegyem: a Mosel mentén sem kizárólag rózsaszínben látják a világot... A luxemburgiak sem azzal foglalkoznak, hogy a Moselle túlpartján a németek is bort csinálnak, ugyanolyan szőlőből, ugyanolyan jót. (Vagy jobbat, mert a folyó keleti partja több napot kap nyugatról, és jobban beérik a szőlő...) És a németek sem arról írnak, hogy a folyó másik oldalán Luxemburgban is ott van a Mosel borvidék, ahol szintén készül a rizling, a pinot gris, a rivaner, sőt még a pinot noir is. És akkor a Lotharingián (Lorraine) is átfolyó Moselle ottani partjain dolgozó francia borászokról még egy szót sem ejtettünk...

Ha ebben a két (vagy három) országban, a meglehetősen jó életszínvonalon élő borászok, szőlészek feltehetően tudatos marketing-megfontolásból „agyonhallgatják” a túlparti konkurrenciát, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az átalakulóban lévő Tokaj-Hegyalja két oldalán is valami hasonló folyik.

Kép: http://slovakia.travel/hu/tokaji-borvidek

A helyzet persze nem ugyanaz. A moseli boroknak (sem a németnek, sem a luxemburginak) nem kell (újra) megalapozniuk a helyüket a szűkülő nemzetközi piacon. Nem kell bepótolniuk azt, amit az elmúlt 5-6 évtizedben elveszítettek. Azt mondhatnánk, szinte pont ennyit kell Tokajnak behoznia. És egy ilyen helyzetben nem használ a magyar tokajinak, ha azonos néven gyengébb minőségű és olcsóbb konkurrencia jelenik meg a külföldi piacon. Sajnos a tokaji, ha „akusztikusan” ismert is - mert ha kimondja valaki, akkor nagy bólogatás jelzi, hogy hallottak már róla -, „vizuálisan” nincs meg a jellegzetes palack képe a külföldi borfogyasztók nagy részének. Ha azt látják a palackon „Tokaj” - elfogadják, hogy az eredeti, és a hírének megfelelő minőséget képvisel. Arra már nem figyelnek az is rajta van-e „vinohradnicke oblas” vagy „Produce of Hungary”, esetleg „vyber” vagy „aszú” szerepel rajta.

Ezért rossz döntés az, amit az Európai Bíróság hozott meg, még akkor is, ha a jogszerűségét nem lehet vitatni. A bírák ugyanis csupán azt mondták ki, hogy az Európai Bizottság nem támadható azért, mert átemelte a szlovák nemzeti jogból az uniós nyilvántartásba az eredetvédett borvidékek listáját (köztük a szlovákiai tokaji borvidéket is). Mivel ez egy automatikus lépés, a bíróság szerint nem Brüsszel követte el a hibát. De azért -szerintem - nem teljesen vétlen az apparátus.

Ha alaposan átböngésszük az ítéletet – mint előbb a térképeket – meg is látjuk hol történt a hiba. Csak egy kicsit hosszadalmas lesz, mert a luxemburgi dokumentum nem könnyű olvasmány. A kulcskérdés az időrend, hogy mikor, mi is történt. Nézzük:

2006. február 17. Az Európai Unió Hivatalos Lapjában (közlöny) megjelenik: „a szlovákiai tokaji borvidékről származó borok jelölésére a „Vinohradnícka oblasť Tokaj” oltalom alatt álló eredetmegjelölés.” (Alapja a 2005-ben elfogadott és hatályos szlovák bortörvény.)

2009. június 30. Új szlovák bortörvényt fogadnak el, ebben új kifejezés szerepel: „Tokajská/Tokajské/Tokajský vinohradnícka oblast’” - de a törvény még nem hatályos.

2009. július 31. Egy újabb, aktualizált listában Brüsszel „az előző jegyzékekkel ellentétben a „Tokajská/Tokajské/Tokajský vinohradnícka oblast’” oltalom alatt álló eredetmegjelölést” tünteti fel. A változtatást a szlovák kormány kérte, minden bizonnyal az új bortörvény miatt, amiben ez a kifejezés szerepel. De a törvény még nem lépett hatályba.

2009. augusztus 1. Megjelenik az európai elektronikus bornyilvántartás, az E-Bacchus, amelybe ugyancsak az előző napon, szlovák kérésre megváltoztatott elnevezés kerül: „Tokajská/Tokajské/Tokajský vinohradnícka oblast’”

2009. szeptember 1. Hatályba lép az új szlovák bortörvény, benne az új kifejezés: „Tokajská/Tokajské/Tokajský vinohradnícka oblast’”

2009. november 30. A szlovák hatóságok (észbekaptak, hogy hibát követtek el, amikor Tokaj helyett Tokajská/stb. elnevezést kérték?) azt kérik Brüsszeltől, hogy az elektronikus nyilvántartásban „módosítsák a módosítást”, mert az augusztus 1-én hatályos bortörvényükben az szerepel, hogy „Vinohradnícka oblasť Tokaj”, és kérik még hogy a „Tokaj” eredetmegjelölést is jegyezzék be.

2010. február 18. Brüsszel tájékoztatja a szlovák kormányt, hogy javítják a nyilvántartást, belekerül a „Vinohradnícka oblasť Tokaj”, de a „Tokaj” oltalom alatt álló eredetmegjelölés nem, mert a Tokaj szó nem önállóan, csak több szóból álló kifejezések részeként szerepelt a törvényben.

2010. február 26. Brüsszel módosítja az E-Bacchus nyilvántartást, bekerül a 2005-ös szlovák bortörvényben szereplt „Vinohradnícka oblasť Tokaj” kifejezés. (De ekkor már, figyelem: előző szeptember 1. óta ez a kifejezés nem használatos!! - Vagyis itt Brüsszel hibázott, hogy a nagy kavarodásban nem figyelt arra, melyik kifejezés is szerepel a hatályos jogszabályban, és egyáltalán melyik is hatályos.)

2010. március 5. A magyar kormány felhívja a Bizottság figyelmét a tévedésre, és kéri a bejegyzés módosítását „Tokajská/Tokajské/Tokajský vinohradnícka oblast’”-ra.

2010. április 27. A szlovák kormány törli a bortörvény 2009-es módosítását, amivel visszaállítja a 2005-ös állapotot, és bevezette a „Tokaj” oltalom alatt álló eredetmegjelölést is. Az említett új törvény 2010. június 1-jén lépett hatályba.

2010. április 28. Magyarország az Európai Bírósághoz fordul.

Az eredmény ismert, a döntés megítélése szinte finoman szólva nem egységes. Van, aki szerint megaláztak minket, van, aki szerint egy részletkérdésben született döntés, a status quo (a helyzet) változatlan.

Az Európai Parlamentben is népszerűsítették
a szlovákiai Tokaj-régió borútjait

Józan mérlegelés után ez utóbbi állásponttal kell inkább egyetérteni. Nézzük a mérleg egyik serpenyőjét: A tokaji borrégió átnyúlik Szlovákiába is. Egy borrégió minden termelője, tehát a szlovákiai borász is (legyen szlovák vagy magyar) feltüntetheti a régió elnevezését a borain. Így volt eddig? Így. Így van most is? Így.

Milyen elnevezést használhatott eddig a szlovákiai bortermelő a tokaji borrégióban termelt boraira?

„Vinohradnícka oblasť Tokaj”. Egészen 2005 óta. A helyzet valójában csak pár hónapig, 2009. szeptember 1. és 2010. február 26. között volt más, amikor a másik, a „Tokajská/Tokajské/Tokajský” elnevezés volt hatályban. Változott tehát valami? Nagyon őszintén: alig.

És akkor mi van a másik serpenyőben? Az, hogy igen, hibázott a Bizottság, és az Európai Bíróság nem marasztalta el őket. Fura dolog az európai jog: egy tagállam az unió szerződéseinek betartásán őrködő Bizottságot csak akkor perelheti sikeresen, ha a Bizottság által meghozott intézkedésnek az érintett tagállamra vonatkozóan jogkövetkezménye van. Ebben az esetben Szlovákia hozott/módosított egy törvényt, aminek csak Szlovákiára van joghatálya, a Bizottság csupán annyit tesz, hogy szinte automatikusan átveszi a tagállami jogszabályt és beilleszti egy uniós nyilvántartásba. DE: itt épp ebben az automatizmusban volt a hiba, mert olyasmit emeltek be az európai adatbázisba, ami nem volt benne a hatályos szlovák bortörvényben. (Az igazság az, hogy ha egy ország sok hűhóval hetente módosítaná a maga bortörvényét, benne az oltalom alatt álló elnevezéseket, a Bizottság akkor sem tehetne mást, mint automatikusan átemeli az adatokat az európai nyilvántartásba. Ez a dolga. Meg azért egy kis ellenőrzés, hogy a tagállam nem akar-e túljárni valakinek az eszén, mondjuk úgy, hogy átnevezi egyik borvidékét egy máshol már védett elnevezésre...)

Íme a kínálat (Kép: http://slovakia.travel/hu/tokaji-borvidek)

A fájdalmunk, ugye az, hogy ha a szlovák oldalon is készül tokaji, ami rosszabb minőségű, mint a magyar, akkor az a magyar tokaji hírnevére is kihat. Lehet-e kiutat találni ebből a helyzetből? Nem lehet, muszáj! Először megegyezni a szlovákokkal a játékszabályokról, hiszen Tokaj hírnevének fenntartásában ők is érdekeltek kell, hogy legyenek. De ha nem megy, akkor nekünk kell kitalálni valamit. Hírverésben, marketingben, minőségben.

Efelé mutat a legújabb hegyközségi törekvés is az aszúkészítés szabályainak újragondolására. De ha erről a vásárló nincs tisztában, akkor könnyen lehet, hogy évek múltán a pulton egymás mellett áll egy új szabályok szerint készített, minden eddiginél kiválóbb Tokaji Aszú, meg a mainak megfelelő Tokaj 5-putňovýTokajský výber, és a vevő sem érteni, sem méltányolni nem fogja a különbséget.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: Tokaj szlovák tokaji Európai Bíróság Tokaj-Hegyalja

A soha, a néha és a bármikor

2014.02.12. 15:50 BorTars

Egy bor sorsa nálam az első kortynál eldől. Már a színe láttán is alakul valami, az illat alapján pedig pláne, de az első korty az, ami vagy megerősíti a korábbi várakozásokat, vagy pedig romba dönt mindent. Az első korty után tudom, hogy ezt a bort szeretem-e, szívesen iszom-e belőle, és vennék-e belőle még egyszer. Alig szokott előfordulni, hogy az újabb kortyok megváltoztatnák a véleményemet.

Az gyakran előfordul, hogy a címkén olvasható információ, meg a bor színe és illata alapján jóval többet várok. Csalódni nagyon könnyű, és sokszor meg is történik.

Kortyolni sokféleképpen lehet. A franciák csücsörítve szürcsölik át a levegőt az első kortyon, hogy minél jobban átjárja az oxigén, és a bor minél jobban, minél gyorsabban „kinyíljon”. Mások hosszan „öblögetnek” az első korttyal, hogy a bor eljusson a nyelv minden pontjára, és az ízlelőbimbók mindegyikének legyen lehetősége próbálkozni: „kiolvas-e” valamit a benne rejtező ízek közül. Elismerem, mindkét módszer feszegetheti olykor az etikett vagy a jó ízlés határait...

Így kóstol a híres séf - lenyalja a kést...

Persze nem csak a bor esetében. Amikor Brüsszel rendezte a Bocuse d'Or szakácsverseny európai döntőjét, meglepetten vettem észre, hogy a zsűri nagy tekintélyű tagjai, világhírű séfek, szemrebbenés nélkül szegték meg az alapvető illemszabályt, hogy „a kést nem nyaljuk le”! Miért? Szerintem azért, mert egy szósz vékonyabban terül szét a kés pengéjén, mint egy kanálban. Textúráját, kidolgozottságát, ízhatásának egységességét jobban meg lehet ítélni a késen szétfolyó szószt vagy zaftot lenyalva. Így aztán nem is zavartatták magukat, számuk- ra ez a „csúfság” természetes volt.

Valójában a bor „öblögetése”, a szánkban történő „megforgatása” is ugyanezt a célt szolgálja: mindenhová jusson el a nemes folyadékból, nehogy valamiről esetleg lemaradjunk. A megtalált ízek pedig kárpótolhatnak azért, ha körülöttünk esetleg kicsit ferdén néznek ránk fura viselkedésünkért.

Párizsban, Brüsszelben aranyérmes,
nálam ez nem nyert

Ízlelni azonban nehéz dolog. Hosszú tanulási folyamat végére lehet eljutni addig, hogy a különböző fehér- és vörösborokra jellemző illatokat valóban felismerje és azonosítsa valaki. (Ez persze nem feltétlenül olyan gyötrelmes tanulás, mint valaha az iskolapadban...) A hivatásos kóstolók, a borversenyek bírái számára azonban nem ez lehet nehéz, hanem az, hogy a legjobb kortyokat se nyeljék le, különben nem lehetne végigkóstolni a több tucatnyi bírálandó bort. (Szinte felfoghatatlan, hogy a legkiválóbb borok is a kiöntőben kell, hogy végezzék...)

A borbírálók módszerének segítségével el is képzeltem egy olyan sajátos értékelési szisztémát, amely azon alapul, hogy vajon az első korty után lenyelnénk-e a bort, vagy végezze inkább a kiöntőben? Tehát „köpni” vagy „nyelni” - ez itt a kérdés.

Az első – gondolom - nem szorul magyarázatra. Ami nem ízlik az első korty után, azt nem szabad folytatni, az már alkoholizmus. Az ilyen bor – a soha.

Kellemes moseli rizling -
néha meg lehet inni

A második már több „alkategóriára” bontható. Az egyik például, hogy az első korty után ugyan kiürül az üveg, de ha a boltban meglátjuk ugyanazt a bort még egyszer, akkor nem biztos, hogy megvennénk ismét. Esetleg – néha.

A „nyelni” kategória másik – és jobbik - változata pedig, amikor a megkóstolt bort ismét örömmel megvennénk. Ez a „kérek még, mert jó”! Bármikor.

Belátom, nem olyan kidolgozott az értékelési rendszer, mint Robert Parkeré vagy Jancis Robinsoné, kiindulásnak azonban megteszi. Annyiban azonban közös, hogy egyik sem nagy mennyiségek alapján dolgozik. Miután a Parker-pontszámot talán a legnagyobb marketing értéknek tekinti a szakma, óriási mennyiséget kell értékelni – rövid idő alatt. Ezért a borkészítés is megváltozott, eltolódott abba az irányba, hogy a bor azonnal, a lehető legintenzívebben mutassa meg önmagát, hogy a „mindenható pontozó” gyorsan felismerje az értékeket. Amikor „dolgozik”, Robert Parkernek (és munkatársainak) nincs ideje kivárni, hogy egy bor hosszú, esti kvaterkázás közben fedje fel, mi rejlik benne. Különben nem érnének az évi tízezernyi palack végére.

Egy riojai vörös, ami Parkernél is 92 pont.
Bármikor, és akár kvaterkázni is jó!

Végül hadd tegyem hozzá, hogy talán van még egy prémium kategória is, a kifejezés eredeti értelmében: amikor megkóstoljuk az első kortyot, és „se köpni, se nyelni nem tudunk”! Köpni persze, hogy nem, hiszen vétek lenne. Nyelni pedig azért, mert olyan finom ott tartani a szánkban, annyi sok újat és jót fedezhetünk fel benne hosszú másodperceken át. Ezek mellett aztán el lehet kvaterkázni...

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: borkóstolás Jancis Robinson Bocuse dOr Robert Parker

Édesmindegy? Sehol sem!

2014.01.25. 15:49 BorTars

Tokaj nagy versenytársa valamire készül. A Bordeaux-i Sauternes borvidéken aggodalommal szemlélik, hogy egyes bortermelők szakítanának az édesbor készítéssel, és inkább a száraz fehér felé fordulnának. A nemespenész ugyanis gyakran elkerüli őket, így botrytis híján a hagyományos édes Sauternes-t nem készíthetik. Birtokuk viszont olyan helyen van, hogy ha nem édes bort csinálnak, akkor csak azt írhatják az üvegre: Bordeaux Blanc, ami nem annyira kelendő a piacon. Ilyenek az eredetvédelem szigorú francia szabályai. Jó is tudnunk, ha francia borok között válogatunk, hogy az AOC Sauternes csak édes lehet, az AOC Bordeaux Blanc pedig száraz.

Az eredeti édes Sauternes és "társa": a libamáj

Az a gond, hogy ez utóbbi úgy hangzik, mintha egyszerű asztali bor lenne, pedig nem az, szigorú feltételeknek megfelelő minőségi bor ez is, legalább 70 százalékban semillon, sauvignon blanc és muscadelle az alapja. A borászok most azért lobbiznak, hogy ne ezt a semmitmondó eredetmegjelölést írhassák rá száraz fehér boraikra, hanem saját borvidéküket, a Sauternes-t körülvevő Graves-ot.

Miért is ne, legyintenénk rá innen a távolból, de megérthetjük aggodalmaikat, hiszen látjuk, hogy nálunk, Tokajban is milyen visszhangot kelt egy-egy átalakítás. A franciák attól tartanak, hogy ha a hagyományos édes bor vidéken lehet rangos megjelöléssel ellátott száraz fehéret is a piacra vinni, akkor a borászatok kevésbé bajlódnak majd a hagyományos édes bor készítéssel, és Sauternesben kihal a tradíció, és alig marad édes bor. Bár a nagyok talán nem is bánnák, mert ezzel az ő – szinte már ritkaságszámba menő - boraik értéke igencsak megemelkedne.

Ott tehát ezen vitáznak. Tokajban, a másik édes bor „csúcsrégióban” pedig azon, hogy az új szabályok megszüntetik a 3-4 puttonyos aszút. (Bár nálunk, ha jól olvasom, nem annyira vitáznak erről, hiszen eldőlt, hanem csak beszélnek róla szakmai berkekben.)

Eleinte, ameddig csak félinformációkat lehetett olvasni a hegyközség döntéséről, olyan híreket is láttam, hogy ezentúl lehet majd vörös is, meg rozé is Hegyalján. Mert az engedélyezett szőlőfajták felsorolása kimarad a szabályozásból, vagyis szabad lesz a vásár. Nos, ez valóban félinformáció volt, a javaslat nem ment ennyire messzire, továbbra is a hagyományos fehér szőlőfajták maradnak meg Tokajban. (Nem mintha nem lehetne itt-ott „kísérletekkel” találkozni – de erről majd később.)

Egy párizsi sommelier ajánlata: ez a tokaji nem ezer forintos...

Megvallom, az aszú minőségének védelmével feltétlenül egyet lehet érteni. Amikor diszkont élelmiszerboltokban 1000 forint körül árultak tokaji aszút, alig hittem a szememnek! Kétféle érzés keveredett bennem össze a hihetetlen árak láttán: a gyanú, hogy itt valami nem stimmel, és a csalódás, hogy egy kereskedőlánc milyen kegyetlen kényszert tud gyakorolni a termelőre az árcsökkentés érdekében. Éppen ezért jó is, ha ennek vége szakad, egységes(ebb) lesz a minőség, még akkor is, ha jobban meg kell majd fizetni az árát.

Meglesz a változásnak – remélhetőleg - a piacvédelmi szerepe is. Hiszen általa ki lehet majd kényszeríteni, hogy a nem Magyarországon készülő tokaji aszú is megfeleljen az új paramétereknek. Vége lehet tehát annak az állapotnak, hogy a Szlovákiába átnyúló hegyaljai területeken két puttonyos aszú is készülhetett – ezt az új, magasabb cukortartalom előírása lehetetlenné teszi. Legalábbis, ha Brüsszelben is hivatalosan rögzítik az adatbázisban az új termékleírást.

A Bordeaux-ihoz hasonló váltás egyébként Tokajban is végbement, amikor az ezredforduló táján ott is felfedezték, hogy a furmintból nem csak aszú (és szamorodni) készülhet. Olyan váltás volt ez, amire még a nemzetközi szaksajtó is felfigyelt. Az egyik korábbi írásban már idézett Jancis Robinson is felfedezte Szepsy István 2000-es Úrágya Furmintját, amit a tokaji száraz borok új generációjának megalapozójaként aposztrofált „mineralitása, tüzes gazdagsága, életmentő savassága és palackbéli fejlődőképessége miatt”. De a Béres birtok hárslevelűjét is említette a mértékadó brit szakértő, mint amely alternatívát jelenthet a fehér csúcsborok között a francia fehér burgundik (chardonnay-k) mellett. Pedig a száraz furmint újjászületését szinte csak a kényszer szülte: az 1999-es tokaji csúcsévjárat után 2000-ben minket is elkerült a nemespenész, aszút nem lehetett készíteni, és a borászok kisérletezni kényszerültek. Utólag elmondható, nem rossz eredménnyel.

S akkor most az egyik „széles nyilvánosság kizárásával folyó” tokaji kísérletről. Következzék a „tokaji rozé”.

„Ilyen nincs, és mégis van!” - a szállóigévé vált riporteri mondat idéződött fel bennem, amikor megláttam az autentikus zárócímkével ellátott palackot. (Majd kétezer kilométerre Tokajtól, Brüsszel mellett egy flamand faluban.)

A nagy becsben tartott palackokat (bár a házigazda, aki Csopakon maga is borászkodik, nem keveset pakolt be belőlük egy magyarországi nyaralás során) csak becses vendégek előtt nyitják meg, ugyanis különleges italról van szó. Egyrészt ritkaság, ami Tokaj szabályai ismeretében érthető, másrészt frissességével, pezsgésével, bronzvörös színével és a vulkáni talaj örökségét hordozó ízeivel kifejezetten kellemes fogyasztani.

A bronzvörös tokaji

Igyekeztem kutakodni, hogy Tokajban mennyire szokás a borászoknak ilyesmivel kísérletezni, de szemérmesen keveset beszélnek róla. Kis mennyiségben, itt-ott a tőkék között állítólag megbújnak olyan fajták, amelyekről lehet szüretelni mást is, mint fehér szőlőt, de – természetesen – hivatalosan nem készülhet a környéken vörös vagy rozé bor.

Egyedül a Provanceból odakerült Nicolas Godebski vallotta meg (még anno 2008-ban), hogy az eldugott tőkékről összegyűjtött vörös szőlőből készült már rozé Tokajban, igaz, hozzá kellett keverni 40 százaléknyi traminit is. Vagyis kétszeresen is szentségtörés, ami történt, hiszen vöröset kevertek össze fehérrel, ráadásul ott, ahol a vörös elméletileg nem is létezhet. Mindenesetre nem lehet csodálkozni azon, ha a borászok között akadnak kíváncsi, kísérletező emberek, akik szeretnék, ha kiderüljön, mire képes a hegyaljai „terroir”. De azon sem szabad meglepődni, ha a hagyományos borkészítési eljárások védelme érdekében az efféle kísérleteket nem övezi feltétlen támogatás.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: furmint Tokaj Szepsy Sauternes Bordeaux blanc Graves tokaji rozé

Simogató tüskék

2014.01.19. 08:57 BorTars

Még egy német kolléga is nagyot nézett, amikor azt mondtam neki, hogy szeretek Németországban bort vásárolni. Pedig így van, mert annyira más a kínálat, mint a főként francia borokat áruló Belgiumban. És (jó) francia borokat venni nem könnyű. (És nem is olcsó.)

A németeknél (leggyakoribb célpontunk Aachenben, épp a belga határ túloldalán) az újvilági borokból is annyira más a kínálat, hogy mindig találni érdekességeket. És persze, időnként a német borokat is érdemes kóstolgatni. Németország – bár elsősorban sörivókként gondolunk rájuk, és nem is alaptalanul – Európa egyik nagy bortermelője (pontosan a negyedik, a franciák, spanyolok és olaszok után), és kiváló boraik vannak, gondoljunk csak a klasszikus rajnai és moseli borvidékekre. A szőlészetet, mint tudományt pedig magas szinten művelik, századok óta.

Traben-Trarbach, a Mosel mentén - ahol az Erben dornfelder készül (Kép: www.langguth.de)

Főként a klíma kényszerítette rá őket, hogy a nemesítésekkel olyan fajtákat hozzanak létre, amelyek jobban ellenállnak a hűvösebb időjárásnak. Még a vörös fajtákkal is eljutottak oda, hogy kifejezetten élvezetes bort tudnak belőle készíteni. (Pedig azt gondolhatnánk, hogy a burgundi vagy elzászi pinot noir után már nem érdemes északabbra próbálkozni.)

Német vörösbornak is jut elismerés

Mert volt ugye, a pinot noir egy mutációja, a korán érő frühburgunder, amivel először keresztezték a trollingert – ebből lett a helfensteiner. És volt a heroldlebe, ami a kékfrankos és a portugieser gyermeke, és ebből a kettőből (helfensteiner/heroldlebe) született az unoka, a dornfelder. Ez a második legelterjedtebb német vörös szőlőfajta. És mit értek el ezzel a nemesítéssel? Könnyebb művelni, termeszteni, mint a pinot noirt (ami a vékony héja miatt kényes természetű, időjárásnak, kártevőnek nehezen áll ellent). Jobban ellenáll a rothadásnak, mint a portugieser, a színe is sötétebb, jellegzetesebb íze, erősebb tanninja van. Hosszabb szárú, mint a trollinger, korábban terem, mint a kékfrankos, ráadásul magasabb mustfokot, tehát nagyobb alkololtartalmat lehet vele elérni, mint a nagyszülőkkel. Terméshozama is nagyobb lehetne, de a minőségre törekvő borászok a 120 mázsa/hektárt alaposan visszafogják.

Így lesz a dornfelder szőlőből mély, sötétvörös színű, sűrű, testes bor, amely visszafogott, símogató tanninokkal, és kellemes feketecseresznye illattal hódít. Mivel a savakat rendszerint barrique-os érleléssel lágyítják, érezhető benne a szokásos vanília és a tölgyfa „füstje” is. Legalábbis abban a 2010-es Erben Dornfelderben, amit a Franz Wilhelm Langguth borászat készített.

A díszcsomagolású doboz több, mint egy éven át várta, hogy az asztalra kerüljön. Még egy 2012-es karácsony előtti bevásárláskor került a kosárba, exkluzív „Festtagswein”, azaz ünnepi ajánlatként, de csak most került ki belőle a dugó. Nem tudatosan választottuk a plusz egy éves „palackos érlelést” - de bizonyosan nem vált kárára. Meglepően „egyben” volt a bor, kellemes, símogató, hosszú lecsengésű italnak bizonyult.

A símogató jelző egy „tüskés” borra akár furcsa is lehet, de nem az, mert valóban selymes a dornfelder. Csak a neve mondja, hogy tüskés (dorn=tüske, feld=mező), de ennek a borhoz semmi köze. A szőlőt nemesítő szakember August Herold 1956-ban egy nagy elődről, a Weinbergben működő szőlészeti iskola alapítójáról, Immanuel August Ludwig Dornfeldről nevezte el az új fajtát.

A nemesítés egyébként azóta is folytatódik. Már a dornfeldernek is vannak „leszármazottai”. Kékfrankossal és cabernet sauvignonnal is keresztezték már, ezekből született meg az acolon, illetve a dorsa és a doria szőlőfajta.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: Németország Mosel Langguth dornfelder

„Rejtővonó” - és ami azon túl van...

2013.12.23. 18:46 BorTars

Brachfeld Siegfried a klasszikus kabarétréfában kérdezi (kedves tört magyarságával – amiből állítólag semmi nem volt igaz, mert azt mondják, akcentus nélkül beszélte a magyart...), hogy „van-e különbség a dugni és rejteni között?” - Nincs, hangzik a válasz. - „És a húzni és vonni között?” - Az is ugyanaz, mondja neki a szerző, a nyelvzseni Tímár György. Mire Brachfeld Siegfried: „Akkor add ide a 'rejtővonót', mert meg akarom inni veled a békepoharat...”

Nos, jöjjön akkor egy s más a dugóhúzóról, ami jóval több, mint egy hegyes acélspirál, és igen sok mai fejlesztés is kapcsolódik hozzá - illetve ahhoz a gondhoz, hogyan is őrizzük meg minél tovább a palack tartalmát, a bort, az üveg felbontása után is.

Dugóhúzó "házikészlet"

Talán nincs is borivó ember, aki ne küzdött volna már az üveg nyakába beletört, vagy jobb esetben csak beleszorult dugóval, ami megkeserítette, megnehezítette, esetleg csupán csak késleltette az utána következő élvezeteket. Így aztán hosszabb-rövidebb próbálkozás után mindenki megtalálja a megfelelő dugóhúzót, aminek segítségével kellő önbizalommal kezd hozzá a legérzékenyebb palack felnyitásához is.

Tapasztalt borfogyasztó tudja, hogy a koros palackokkal gyakran lehet gond, hiszen a régi dugó kiszáradhat, épp ezért töredezhet. De még a szabályosan, fektetve tárolt palackban lévő dugó fölött sem múlik el az idő nyomtalanul: mikor az egyik fele bortól nedves, a másik pedig száraz, könnyen kettétörheti a mohó erőlködés.

Ezt előzheti meg az a különleges dugóhúzó, amely a parafába betekerendő acélspirál mellett két biztonsági acélszálat is tartalmaz – ezek a dugó és az üveg nyaka között rögzítik az elöregedett, és feltételezhetően töredező parafadugót, amit így biztonságosan el lehet távolítani. Ezzel megelőzhető, hogy egy értékes palack borból akár egy csepp is veszendőbe menjen.

Ha – tegyük fel – minden mellékhatás nélkül sikerült eltávolítani a dugót, mint ahogy az nemrég velem és egy 2008-as Szent Gaál Kadarissimoval is történt, még akkor is történhetnek meglepő dolgok.

Kadarissimo 2008

Ez esetben a kitöltött bor barnásvörös színe riasztott meg: már-már borhibára gyanakodtam, eloxidálódott, megecetesedett, vagy megkeseredett folyadékra. Egyszer egy nemes alkalomra beszerzett, tíz éves Chateauneuf-de-Pape (!) is megtréfált ily módon, de a Kadarissimo nem. Koros volt ugyan, de iható. Még az utolsó pillanatban tettük magunkévá ahhoz, hogy kiélvezzük aszalt szilvássá érett, már-már édeskés aromáját. Utóbb az is kiderült, hogy a borászat a hátsó címkén figyelmeztet is: a Kadarissimo színe ne tévesszen meg senkit, más bornál ez a barnaság már hiba lehet, itt értéket jelent.

Kérdés, mit tehettünk volna, ha marad belőle, és egy másnapi vendég számára félre akartunk volna tenni egy keveset? Ha vissza is zárjuk, vajon ellen tudott volna állni a hirtelen rázúdult oxigénnek?

Nem egyszerű gond ez, hiszen a vendéglátásban is jó haszna lenne egy olyan készüléknek, ami például ritkaságokból tudna kivarázsolni úgy egy-egy pohár bort, hogy a maradék továbbra is megőrizhető a palackban, mert az oxigén nem fér hozzá. A jó hír az, hogy ilyen készülék már létezik, de egyelőre olyan áron kapható, hogy hobbiból, magánember magáncélra aligha ruház be a 300 dolláros Coravin-ra.

A XXI. század 300 dolláros boradagolója

A csúcstechnológiát képviselő boradagolóval úgy lehet egy-egy pohárral kiönteni az üvegből, hogy a dugó tulajdonképpen benne marad. A készüléknek olyan vékony tűje van, mint egy orvosi fecskendőnek, ezt át kell szúrni a dugón, ami szinte nem is károsodik, és a tű eltávolítása után a parafa sérülésmentesen zár újra. A vékony tűn át argon szivárog be a palackba, ami túlnyomást okoz, és a gáz voltaképpen kipumpálja az üvegből a bort. Olyasmi ez, mint egy szódásszifon, csak az argon semmilyen reakcióba nem lép a borral, nem károsítja azt, nem elegyedik vele, így nem lesz belőle fröccs vagy habzóbor. (Az egyetlen kételyem, hogy vajon nem árt-e a bornak, hogy egy rendkívül szűk csövecskén, nyomás alatt préselődik át a pohárba? Ha pl. szállítás közben annyira óvni kell a bort a rázkódástól, akkor ez a nyomás alatti „átkeveredés” nincs-e rossz hatással egy ritkaságra? Lehet, hogy csak én aggódom túlságosan, mert eddig nem találkoztam ilyen fenntartásokkal.)

Alkalmi vétel az ebay-n: 280 dollárért

A fecskendőhöz egyébként nem véletlenül hasonlítottam a szerkezetet: a Coravin feltalálója orvosi műszerek területén alapozta meg szakmai tapasztalatait, ottani fejlesztéseit felhasználva alakította ki a boradagoló szabadalmát.

Hasonló bormentő alkalmazás a borspray is – és értelemszerűen jóval olcsóbb, hiszen nem annyira szofisztikált berendezés. A GuardaVino-ból belefújunk a felbontott palackba, a levegőnél nehezebb gáz a bor felületén marad, és a képződő „gázdugó” meggátolja a bor oxidálódását. A spray tartalma elsősorban nitrogén, és még egyéb gázok, amelyek a levegőben is benne vannak – kivéve az oxigént, természetesen.

Vannak még más eszközök is – a kihúzott dugó helyére illeszthető pumpák, amelyekkel kiszivattyúzható a „borrontó” oxigén, vagyis a bormentő fantázia szinte nem ismer határokat. Ennek megfelelően végezetül következzék egy eretnek megoldás, amely teljesen kiküszöböli a dugóval és oxigénnel kapcsolatos aggodalmakat.

Nyár eleji (!) vendégségből maradt chilei cabernet sauvignonból töltöttem egy pohárral, hogy vajon nem lehet-e esetleg forralt bornak még megmenteni? Nos, nem lett belőle forralt bor. A nyár elején felbontott (és javarészt megmaradt) 3 literes dobozos csomagolású vörös teljesen iható volt, és szép lassan „elszivárgott”. Érvényes volt tehát a „használati utasítás”, ami azt írta, hogy a felbontás után 6 hónapig fogyasztható, ami végül is nem csoda: a csomagolás teljesen légmentes, az adagoló csapon át csak távozik a bor, levegő nem kerül be a dobozba.

A doboz egyébként csak dísz, a bor azon belül egy (levegő és fény elől) tökéletesen zárt fóliazacskóban van. Hátrányaként az róható fel, hogy az utolsó 1-2 deci esetleg már nehezebben csurog ki belőle, mert ahogy fogy a bor, a zacskó a dobozon belül összezsugorodik, és rejtettebb zugaiban megreked egy-két korty.

Tudom, illúzióromboló lenne egy-egy csúcsbort dobozból kiadagolni, de ne zárjuk ki, hogy eljöhet annak az ideje is. Meg amikor majd azt olvashatjuk egy címkén, hogy a bor 6 hónapos tölgyfahordós és fél éves „dobozos érlelés után” került piacra...

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: dobozos bor Coravin GuardaVino The Durand Kadarissimo

Tegnapi újság

2013.11.26. 19:35 BorTars

Nincs unalmasabb a tegnapi újságnál – tartja a mondás. Van ebben igazság, ha pusztán az aktualitást nézzük. De kifejezetten érdekes lehet, ha „tegnapelőtti”, azaz jóval korábbi kijelentéseket, véleményeket vetünk össze maiakkal: vajon megállják-e a helyüket, igazak-e még ma is?

Amikor a kezembe akadt (pontosabban a monitoron megláttam), és elolvastam a tekintélyes, rózsaszín papírra nyomott újság három évvel ezelőtti írását a magyar borászatról, a legelgondolkodtatóbbnak a következő sorokat találtam:

Jancis Robinson, az FT befolyásos szakírója

„Az az egy baj van, hogy a magyarok annyira büszkék borászati hagyományaikra, hogy képesek magas árat fizetni a legjobb/leghíresebb boraikért, amelyek ezáltal Magyarországon kívül túlárazottnak tűnnek” - ezt írta a Financial Timesban Jancis Robinson, aki szinte ugyanakkora befolyással bír a borpiacra, mint a tengerentúlon (és mindenhol máshol) Robert Parker.

Több dolgon is érdemes elgondolkodni az idézet kapcsán: A „magyarok büszkék borászati hagyományaikra” - ez nem baj, sőt! Még az sem, hogy „képesek magas árat fizetni legjobb boraikért”. Hál' istennek divatba is jött a magyar bor (otthon), és van is egy olyan vásárló réteg, amelyik megengedheti magának, hogy megfizesse a legjobb palackokért felszámított árat. A kérdés az, hogy ez eltartja-e a magyar borászatot? Vagy legalább azokat, akik a legjobb borokat viszik a piacra?

A szakértő szavaiból érezhető kétkedés – szerintem - csak részben lenne megalapozott. Akkor, ha a magyar borászok nehezményeznék, és panaszkodnának amiatt, ha a külföld nem akarja megadni boraikért azt az árat, amit kérnek érte. De nem teszik, mert több borásztól hallottam már, hogy ilyenkor inkább lemondanak arról, hogy exportáljanak, és beérik a hazai piaccal. (Ahol, mint látjuk, el tudják adni a „túlértékeltnek” tartott borokat.)

Nem idegen ez a magatartás (hogy fizessünk többet a saját hazánk termékeiért) a nyugat-európai vásárlóktól sem. Belgiumban inkább veszik az üvegházban termelt belga epret/paradicsomot, mint a spanyolt, pedig az harmadába kerül (és több napot is kapott). De más árucikkeknél is figyelnek arra, hogy a hazait vegyék, még ha drágább is, mert tudják, hogy munkahelyeket mentenek meg vele. Más kérdés, hogy megtehetik, bár a „pouvoir d'achat” - a vásárlóerő – megőrzése, a takarékoskodás itt is fontos szempont.

De láttam már brit televízióban olyan riportot, amely rendszeresen követi nyomon egy angol család életét, mert tagjai azt vették a fejükbe, hogy csak brit termékeket vásárolnak. Élelmiszert, ruházati cikket, mindent. Nem egyszerű persze a „Buy British” mozgalomnak megfelelni, hiszen sok árura már nem az van írva, hogy Made in UK, hanem hogy „Designed in the UK”. Vagyis a briteké a szellemi tulajdon, de a gyártás valahol már a távolban zajlik. (Ráadásul, aki ilyesmit vesz a fejébe, eleve le kell mondjon olyasmiről, ami a saját hazájában egyszerűen nem terem meg – mert nem olyan a klíma. A tévében látott brit család eltökélten ilyen volt.) De térjünk vissza a borainkhoz.

A brit szakíró nem csak a magyar borászat gondjának tartja a túlárazottságot. Jancis Robinson azt írta, hogy szinte minden „feltörekvő ország” borai ezzel a gonddal küzdenek, sőt még a bornagyhatalomnak tartott spanyolok is nehezen adják el a boraikat annyiért külföldön, mint amennyiért szeretnék.

Tanulság? Azon kell változtatnunk, hogy az átlagos borfogyasztók, akiket a cikk legelején említ a szerző, ne Bulgáriával vagy Moldovával egy „lapon” emlegessék a magyar bort. Mint ahonnan olcsó, és nem túl ígéretes borok érkeznek. Sajnos a 90-es évek előtti évtizedekben a nyugat-európai piacon ezt örökséget szereztük meg, amitől lassan lehet csak megszabadulni.

Egyszer már írtam róla, hogy talán Új-Zéland útját kellene választanunk. Tanuljuk el tőlük, ahogyan ők a sauvignon blanc-nal vagy a pinot noirral rangot szereztek maguknak. Olcsó új-zélandi bor egyszerűen nincs Európában (ausztrál vagy más újvilági van bőven, de Új-Zéland nem megy egy bizonyos szint alá).

Ezt kellene csinálni nekünk is: kisebb mennyiséggel, de csak kiváló minőséggel, jelen kellene lennie a magyar bornak minél több helyen. Ha a világ ezt szokja meg, nem fogja túlértékeltnek tartani. Mert csak jót és kiválót lát, olyan minőséget, ami kétségtelenül megéri az árát.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2 komment

Címkék: Jancis Robinson

"Rezsicsökkentés” az Elysée Palotában

2013.11.12. 12:57 BorTars

A párizsi Rue de Faubourg Saint-Honoré nem az az utca, ahol a spórolós kisemberek vásárolnak. A legelegánsabb butikokban ugyanis minden elképesztő árakon kapható, a legutolsó divat szerinti ruhák, cipők, táskák, órák, ékszerek vagy épp a szédítő parfümök. Az egyik „lakó” azonban a jelek szerint összébb húzza a nadrágszíjat. El nem költözhet, hiszen itt a hivatala és a lakása is – ő a francia elnök, az Elysée Palota lakója.

Az Elysée bejárata - a kapun túl az elegáns Rue de Faubourg Saint-Honoré

Francois Hollande, az alig másfél éve hivatalban lévő francia államfő, minden elődjénél népszerűtlenebb, az ország nem nagyon találja a válságból kivezető utat, így az elnöki palota – talán saját magán akarva példát statuálni a takarékoskodással – a nemzeti kincsnek számító elnöki borpince készletének egy részét bocsátotta árverésre.

Az Elysée Palota sommelier-je, Virgine Routis több szempont alapján válogatott a 12 ezer palackos készletből: voltak maradékok, amelyekből már nincs annyi, hogy egy nagy díszvacsorán fel lehessen szolgálni belőle, csak 1-2 üveg – ezek értelemszerűen kalapács alá kerültek. Ugyancsak eladhatókká váltak azok a tételek, amelyek már nem növelték volna tovább értéküket, akkor sem, ha tovább tárolják őket – ezek azok a borok, amelyek kora már elérte a fogyaszthatóság felső határát: a például a 15-20 év fölötti burgundi fehérek. (Vagyis teljesen racionális dolog megszabadulni tőlük, amikor még jó árat kapni értük.)

Nem vigyáznak a nemzeti értékre?

Bár a népszerűtlensége ellen küzdő elnök - ezeket a racionális tranzakciókat példamutató takarékosságnak felmutatva - akár még javíthat is saját mutatóin (igaz, ennek egyelőre nem sok jele látszik), a szakma nem értékelte túl a 10 százaléknyi készletcserét.

„Szimbolikus akcióról van szó” - mondta az egyik párizsi Michelin-csillagos étterem, a Tour d'Argent étterem sommelier-je, David Ridgeway a France24 televíziónak. - „Nem nagyon volt a készletben valóban értékes darab. A média érdeklődése miatt van ekkora PR-értéke az egésznek.”

Ha nem volt az árverésen valóban „értékes darab”, akkor viszont azokat a hangokat nehéz megérteni, amelyek a „francia nemzeti örökség kiárusításáról” beszéltek. Mert a vészharangot többen is megkongatták.

Persze, ahhoz képest, hogy az Elysée Palota által felkért aukciós cég eredetileg 250 ezer eurót remélt az 1200 palack értékesítéséből, a licitálók végül 718 ezer eurót, azaz közel háromszor annyit adtak a becses üvegekért... Azaz, jól járt a francia költségvetés, hiszen a bevételből csupán 50 ezer eurót fordítanának az „utánpótlás”beszerzésére. Ami ugyancsak heves bírálatokat vált ki. Egyes szakértők ugyanis azt mondják, hogy ennyi pénzért nem lehet méltó színvonalon bemutatni a francia borászatot az Elysée Palotában.

Amikor csak víz van a tárgyalóasztalon...

Az elnöki főborásznak azonban erre is megvan a válasza: az államfői látogatásokon, a királyi viziteken továbbra is a legrangosabb ritkaságok kerülnek majd az asztalra, de amikor az elnök „csak” a francia szenátus tagjaival konzultál, akkor azokra az alkalmakra megfelelő, ha kevésbé ismert borászatok palackjait szolgálják fel. (Hogy kiktől pótolják majd a készletet, nem tudni. Az árverés ugyan pár hónapja volt, a beszerzés lebonyolításáért még mindig verseng két neves bordeaux-i bornagykereskedő.)

A kétmilliós palack...

A legjobb vevő egyébként - ki más lett volna? - mint egy kínai borkereskedő, aki számos muzeális cognacot, valamint a legdrágábban elkelt tételt, egy 1990-es Petrust vett meg, utóbbit 7625 euróért, azaz 2,2 millió forintért. (Az aukciós cég jutalékának levonása után az Elysée Palotának ebből 5800 euró marad.) A Pomerolban, de Saint-Emilionhoz közel fekvő borászat különlegességét eredetileg 2500 eurós induló áron kínálták...

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: Elysée Petrus Pomerol Virgine Routis Francois Holland

Felfedeztem Amerikát - Andalúziában

2013.11.10. 19:58 BorTars

A napnak még október legvégén is van ereje, de a tenger felől fújó szél már hűvöskés, és az ember már nem vágyik a hullámok közé. A látvány olyan vakító, mintha nyár lenne, de zsúfoltság, tömeg (szerencsére) már nincs, az ősz már itt is közeledik.

Andalúziai ősz: vakító nap, csak hűvösebb idő, kevesebb emberrel

Már a szüreten is túl vannak. Állítólag. Mert ott lenn, legdélebben szőlőt nem is láttam, csak olajfák és narancsligetek voltak mindenütt. Pedig szőlő is kell, hogy legyen valahol, hiszen Andalúzia is szőlőtermő vidék, és a legnevezetesebb ital is szőlőből készül – a sherry.

Az igazi tüzes, vörösborok északabbra születnek, Andalúzia inkább a fehérborairól nevezetes. A nagy forróságban, nyáron, biztos inkább a jól behűtött friss, gyümölcsös fehérborokat kedvelik. Joven afrutado. Ez volt arra a palackra is írva, ami – tulajdonképpen teljesen véletlenül – a kezembe került. Merthogy helybeli, andalúziai bor volt, és én olyat kerestem.

Joven afrutado - fiatalos és gyümölcsös

A kifejezésből a „joven” más spanyol borvidékeken is használatos: azt a bort jelöli, amit hordós érlelés nélkül fiatalon palackoznak. Ezt követi a crianza (1 év hordó + 1 év palack), a reserva (1+2) és a gran reserva (2+3), bár az egyes borvidékek ettől eltérő, és rendszerint rövidebb érlelési időszakot is engedélyezhetnek az egyes kategóriákban. A „frutado” pedig, természetesen a gyümölcsösségre utal.

Az már Andaluzia sajátossága, hogy ez a gyümölcsösséget egy különleges, vagy inkább egyedi, mert máshol nem ismert szőlőfajta adja: a zalema. Huelva tartományban, az eredetvédett Condado de Huelva borvidéken 80 százalékban ezt termesztik. Történelmileg valaha ebből is a szomszédos Jerez-ben készített sherryhez hasonló, felszeszezett bort csináltak (házasítva más engedélyezett fajtákkal, mint a palomino vagy a pedro ximenez – amelyek a sherry elsődleges alapanyagát is képezik), de ma már – a korszerű borkészítési eljárásoknak köszönhetően – egyfajta reneszánsza tapasztalható a zalemából készített friss boroknak is.

A szabályozott hőmérsékleten elvégzett acéltartályos erjesztés segített megőrizni a zalema gyümölcsösségét, amiből főként a zöldalma, és enyhe lime aroma érzékelhető, a zöldessárga szín a fiatalság következménye – vagyis ami a palackból előkerül, egy valódi „vino blanco joven”, ami Andalúziában csak zalemából készíthető. Az óbor változathoz, a „vino viejo”-hoz már három éves fahordós érlelés kell, és rendszerint házasítják is a zalemát más engedélyezett fajtákkal, így a palomino finoval, a garrido finoval is, sőt, ahhoz, hogy a 22 %-os alkoholtartalmat elérjék, a sherryhez hasonlóan felerősítik ezt is. A vino viejo végeredményben teljesen más lesz, mint a fiatalabb változat: az óarany színű italban a karamell és a vanília íze-illata dominál.

A borvidék címere Kolombusz hajóját idézi

Az Andalúziában őshonos zalema egy ideig veszélyben volt. A gazdák a népszerűbb „világfajtákat” kezdték telepíteni helyette, de részben a változó borkészítési módszer, vagy talán egy - marketing szempontból sem utolsó - legenda felelevenítése miatt a zalema lehet, hogy népszerűbb lesz, mint valaha.

Azt tartják ugyanis, hogy annak idején Kolombusz Kristóf – aki Huelva egyik kikötőjéből, Palosból indult a Santa Mariával „Indiába”, jó pár hordó huelvai bort vitt magával az útra. S az a bor, természetesen, már akkor is zalema szőlőből készült – nem is készülhetett másból. Vagyis a zalema: „Amerika felfedezésének bora” - legalábbis, ha a rossznyelvek szerint eljutott odáig...

Arra azonban már dokumentumok vannak, hogy a legénységből sokan környékbeli tengerészek voltak, akik - meghódítandó az Újvilágot - áttelepültek a tengerentúlra, de nem akartak lemondani a hazai ízekről. Vagyis a zalema az első európai bornak tekinthető, amit rendszeresen vittek át magukkal a hajók az áttelepülteknek. Ma úgy mondanánk: exportáltak Amerikába. Tehát nem mást, mint ez első Amerikába exportált bor mai változatát sikerült felfedeznem a nyarat idéző az andalúziai őszben.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: sherry spanyol bor Andalúzia Huelva zalema vino blanco joven vino viejo

Magas “Póczon”

2013.10.14. 19:20 BorTars

A nagy szupermarketek borkínálatának elrendezésekor az a szabály, hogy az alsó polcra gyengébb borok kerülnek, középre a jobbak, a felső polcokra pedig a csúcs minőség. Hogy fel kelljen rájuk nézni? Talán ezért is. A magas polcon tehát a jó borok vannak.

Amikor a nyáron (milyen jó is erre visszagondolni, hiszen közben vízszintesen nyomja a viharos szél az ablaküvegre a szakadó esőt) a rekordhőség ellen kerestünk árnyas menedéket a déli parton, amig kinyit a Lelle fölötti “Hegyi csárda”, rátaláltunk a Pócz pincészet új épületére, ami csöndes teraszával hívogatón tekintgetett a Balaton felé. Helyet – és bort – alig kaptunk, no nem a tömeg miatt, hanem mert a házigazda épp csak beugrott, mikor odaérkeztünk, és személyzet híján csak annyi ideje volt, hogy három előző nap megkezdett üveget elénk tegyen, majd magunkra maradtunk.

A hihetetlen panoráma

Vártunk, kortyolgattunk, bámultuk az elénk táruló hihetetlen panorámát, és eszünkbe sem jutott fennakadni a sietős kiszolgáláson, vagy azt firtatni, vajon a főszezon kellős közepén miért ennyire “alaphangon” üzemel az alig átadott, jó ízléssel megtervezett borház.

A három “jégről pattant” fehér ugyanis elterelte a figyelmünket. A forróságban nagy élvezettel kezdtük – valójában véletlenül – az IS Cuvée-vel. Talán azért, hogy a két 2012-es üveg közül a kettős házasítás egyszerűsége felől haladjunk a Triola három fajtából álló komplexitása felé (de inkább elismerem, hogy nem volt benne ilyen “művi” tudatosság). Meg aztán – mint kiderült, számunkra - nem is ez volt a jó építkezés...

Az IS Cuvée irsaija és sárgamuskotálya ugyanis olyan szerencsés harmóniát alkotott (zenészek számára persze egy kétszólamú harmónia kifejezetten szegényes lehet, itt a borban lenyűgözően “hangzott”), hogy egyértelműen felülmúlta az olaszrizling, zöldveltelini és sauvignon blanc hármashangzatát a Triolában (a zenészek nézzék el, ha a dolog nem egyértelmű, mert a triola a ritmushoz, és nem az összhangzattanhoz kapcsolódó fogalom. Mentségül: a Triola itt márkanév, és nem az egy negyed három részre bontott ritmusa).

Kokashegyi Chardonnay, Triola Birtok Fehér és az IS Cuvée - három "jégről pattant" fehér a teraszon

Tehát az élvezetek fokozása jegyében a Triola kellet volna, hogy legyen a “felütés”, majd az IS után – mondjuk - a Kokas-hegyi Chardonnay a “coda”. A négy éves chardonnay ugyanis hiába volt fajtabor, ő vitte a “primet”. Érett, testes bor volt, ami jól zárta improvizált kóstolásunkat. Nem is értem, hogy a Pócz Pincészet internetes webshopjábanmiért csak annyit írnak róla: “Száraz fehér bor”. Még azt sem, hogy “minőségi”. (Az ára persze jelzi, hogy ennél nagyobb becsben tartják, a fehérek között magasan vezet – vagyis azért igazolva látom, hogy nekünk is ez ízlett a legjobban.)

De hogy még egy kicsit a zenénél maradjak - da capo al fine: amikor ismételni kezdtünk, hogy még egyszer eljussunk a végéig, már gyorsan túlléptünk a Triolán, de megint csak eltűnődtünk az IS Cuvée frissességén, gyümölcsösségén és hihetetlen illatán, hogy utána hosszan beborítson bennünket a Kokas-hegyi Chardonnay mélyaranyban pompázó minden halk rezdülése.

Nagy elismerést persze nem tudtunk adni a hőségtől védett árnyas teraszon elvégzett “gyorstesztünk” eredményeként, de annyit megállapítottunk, hogy az a szupermarketből emlegetett polc, ott alul, feltétlenül üres maradna, ha csak Pócz-palackokkal töltenék fel. Sőt, a Kokas-hegyi szerintünk feltétlenül felső polcra (“magas Póczra”) érdemes.

Két kérdés marad csupán, ráadásként: vajon a “cuvée” elnevezést valóban használhatjuk-e még (vagy ha nem, érdemes-e birizgálni a francia “oroszlán” bajszát) ? Mi sem látnánk szívesen, ha az elzászi pinot gris-re még mindig az lenne írva, hogy Tokay...

A másik: mi is az a birtokbor, ami a Triola címkéjén olvasható? Az egyre divatosabb (ismét divatba jövő?) birtokbor kifejezés nemzetközileg is használatos: “estate wine, estate grown wine” a megfelelői angol nyelvterületen, és nem mást jelez, mint azt a garanciát, hogy a bor alapját képező szőlő utolsó fürtje is a borász saját birtokán termett. Maga művelte, műveltette, vagyis nem szőlőtermesztőktől felvásárolt gyümölcsből, hanem olyan szőlőből készült a bor, amit a borász saját maga számára, saját földjén termesztett. Létezhetnek kiegészítő szabályok, hogy a szőlőt termesztheti családtag is, az fontos, hogy a szőlő csak ugyanarról a borvidékről származhat – különben nem keverhető a többihez, akkor sem, ha családtag birtokáról való. Ez egyébként az eredetvédelem szabályai alapján magától értetődő.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: birtokbor Pócz Pincészet Kokas-hegyi Chardonnay estate wine

Fenyőfamustra

2013.09.07. 17:12 BorTars

Öt darab kisfenyőt próbáltunk végig egy augusztusi estén, kellemes baráti társaságban. Félreértés ne essék, nem a karácsonyi vásár kezdődött el a nyári kánikulában, hanem csak idekölcsönöztem a “kisfenyő” elnevezést, illetve nem is kellett kölcsönvenni, hiszen a “pinot” voltaképpen ezt jelenti. A francia pin (fenyő) kicsinyítő képzős alakja, a pineau szó a legvalószínűbb eredete ugyanis a több szőlőfajta nevében is megtalálható pinot szónak. Méghozzá azért, mert a pinot noir sűrű tömött fürtjei egy csúcsán álló fenyőfára hasonlítanak. (A szó másik eredeztetése szerint a fürt a fenyőtobozra hasonlít, ezért van kapta ezt a nevet.)

Tehát nem fenyőcskéket, hanem öt pinot noirt kóstoltunk meg vacsora közben: néggyel én készültem, az ötödik meg “véletlenül” előkerült a szomszédból, és szerencsére épp a pannonhalmi apátsági pincészet pinot noirja, amit én is kerestem, de nem kaptam egy üzletben sem. Így azonban nem kellett nélkülözni, és tökéletesen illett is a sor végére - rövidesen ki is derül majd, miért.

Ahol egyszer már kerülgettem a pinot noirt: egy elzászi vendéglőben

A pinot noirt már régóta kerülgetem, hosszabb ideje tervezem, hogy szavakba kellene foglalni a vele kapcsolatos tapasztalatokat, tudnivalókat, és mostmár eljött az ideje. Talán összegyűlt az az élmény- és ismeretanyag, amit meg lehet próbálni leírni.

Magával a pinot noir szőlővel is hasonlóképp vannak, még a borászok is, hogy szeretnék termeszteni a neves burgundi fajtát, aztán bort készíteni belőle, de beletelik egy kis idő, mire eljutnak odáig. Mert ez a szőlő kényes növény, érzékeny klímára, időjárásra, ezért nem mindig hoz olyan termést, aminek borával elő merne állni a más fajtákkal már nevet szerzett szakember.

Persze épp az, ami miatt kényes a növény (a vékony héja, ami sebezhetővé teszi a pinot noir fürtöket faggyal, jéggel, vagy a különböző kártevőkkel szemben), az adja a különbözőségét és a különlegességét is. A vékony héjból ugyanis nem juthat annyi tannin a borba, mint a vastagabb héjú (és emiatt ellenállóbb, azaz kevésbé kényes, tehát könnyebben termeszthető) szőlőkből, mint a cabernet, a merlot vagy a syrah. Ennek ellenére, a tanninban kevésbé gazdag, lágy és selymes vörösboroknak is megvan a maga tábora. A pinot noir egyébként ugyanaz a szőlő mint a németeknél a blauburgunder vagy a spatburgunder, az olaszoknál a pinot nero, a spanyoloknál pedig a pinot negro.

A „kisfenyő” azonban nem csupán vörös szőlőket jelöl. A pinot noirral távoli genetikai rokonságban ott találunk fehér szőlőket is: a pinot blanc-t és a pinot gris-t, amelyek számos más néven is előfordulnak (pinot blanco, bianco, weissburgunder vagy pinot grigio, grauburgunder, grauer mönch és szürkebarát). Elzász egykori Tokay nevű bora is ez utóbbiból készült, de az elnevezés Tokajhoz való hasonlatossága miatt a franciák kénytelenek voltak lemondani a név használatáról, és csak pinot gris-ként forgalmazhatják.

A vörös, ami fehér, vagyis "szürke"

A pinot gris egyébként teljesen más, mint amit a franciák vin gris-ként emlegetnek. A pinot gris-ből fehér bor készül (bár a szürkésfehér bogyó színe vöröses is lehet, és akár halvány rozét is eredményezhet), a vin gris valójában kék szőlőből készített fehér bor. Egy ilyennel kezdtük az estét, a Szeremley pincészet fehér pinot noirjával, ami a borcímke szerint világkülönlegesség. Nos, valóban nem túl gyakori vörös helyett fehér bort készíteni kékszőlőből, de nem egyedülálló dolog. A pinot noir mellett gamay-t is használnak a vin gris készítésére. (Nem is csodálkozom, hogy a gamayvel sokat próbálkoznak, miként lehetne eladható bort csinálni belőle. Beaujolaisben sem nagyon sikerül. De értem én, hogy az összes gamay szőlő helyett valami mást telepíteni nagyon drága lenne. A pinot noirt viszont kár erre fecsérelni.)

A Szeremley-féle fehér pinot noir is arra jó, hogy kipróbáljuk, megkóstoljuk, aztán úgy döntsünk, hogy ha már pinot noir, akkor inkább legyen vörös. A bor nem is nagyon hagyta magát: hiába lett az alapszíne fehér (alig, vagy egyáltalán nem hagyták állni a fehér húsú bogyókat a vörös szőlőhéjon), át meg átszüremkedik a boron egy rózsaszín árnyalat, ami érdekes színt kölcsönöz a bornak.

A hagyományos vörös pinot noir Szeremleynek is ígéretesebben sikerült, megnyugvással kortyolgattuk az ismerősebb ízeket. De hátra volt még három, és a borkóstolások íratlan szabályai szerint egyre jobbak következtek. Gál Tibor pinot noirja, majd egy eredeti burgundi, Givry-ből. Az utóbbi nem a csúcskategória, nem a 1-er Cru besorolásból való, nem a hordóban-palackban éveken át érlelt változat, hanem a fiatal 3-4 éves burgundik közül való volt. Sajnos a kíváncsiság alig engedi meg, hogy egy valódi, jó helyről származó burgundit, úgy ahogy kell, 10-15 évig kerülgessen az ember, és csak utána bontsa ki.

Egyszer – köszönet az évtizeden át önmérsékletet tanúsító barátnak – engem ért a megtiszteltetés, hogy egy több, mint tíz éves Pommardból származó burgundit együtt nyithattunk ki, pár éve, egy kellemes nyári este végén. Egyik most leírt „kisfenyő” sem vette fel vele a versenyt!

Azazhogy mégsem. A pannonhalmi pinot noir testessége, mély illata, gyümölcsös aromája azt a nyári estét idézte fel bennem – ezért is illett a sor végére. Hátránya, hogy ha az összhatásból levonnánk a tölgyfahordó erőteljes barrique ízét, akkor nehéz lenne eldönteni, hol is a helye az apátsági bornak. Ezért is hagyjuk inkább a feltételezéseket, őrizzük meg az összhatást, úgy, ahogy a bor palackból a pohárba került – a tölgyfa zamatával együtt. Végül is ez a kész termék, ezt vettük meg, az autóhoz a kerék is hozzá tartozik, anélkül igencsak zötykölődne az úton...

Aztán, ahogy lenni szokott, a legtöbb borkóstoláson, következett a „visszakóstolás”. Amikor a végén kiválasztunk egyet a korábban megízlelt borok közül, hogy még jobban meg tudjuk becsülni azt, hogy hová is jutottunk el a bor-sor végén. Itt a Szeremley (vörös) pinot noirra esett a választás. A sorban a második az ötödik után, visszakóstolva igazolta, hogy ott, a sor elején volt a helye: akkor jó szívvel kortyoltuk, de a végén már csalódást keltett.

Végül – hiszen az elején annyit találgattam, hogy a pinot-pineau-kisfenyő-toboz elnevezésnek hová is nyúlnak vissza a gyökerei – nem mehetek el amellett, hogy a franciáknak igenis van olyan italuk, aminek az igazi, sőt védett neve: Pineau de Charentes. A finom sárgadinnyéjéről is nevezetes francia régió, amelynek Cognac megye is a része - ugyanazokból a szőlőkből, amelyekből a kiváló párlatot is csinálják - elkészíti a maga „sherryjét”. (Bár ha ezt olvassák, biztosan kikérik maguknak.) Csak azért emlegetem így, mert a pineau is hasonlóképp készül: forrásban lévő mustba konyakot öntenek, ezzel elpusztítják az élesztőgombákat és leállítják az alkoholos erjedést, ugyanúgy mint a sherryvel, a marsalával vagy a portóival is teszik. A likőrbor aztán hónapokon át érlelődik tölgyfahordóban, mire palackba kerül. Népszerűsége miatt már kékszőlőből (cabernetből és merlotból) is csinálják. Jól behűtve, 8-10 fokon, a 16-17 százalékos alkoholtartalmú ital a franciák kedvenc aperitifje lett. Igaz a több éven át érlelt változatai desszertborként, az étkezések végén is kiválóak.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: pinot noir borkóstolás Pineau de Charentes vin gris visszakóstolás

Bécsi vegyes

2013.08.22. 18:52 BorTars

WIEN WEIN – nagy szerencse kell ahhoz, hogy egy hétköznapi elnevezés márkanévvel is felérő szójáték legyen egy nyelvben. Ráadás, és különös véletlen, hogy a Bécs hagyományos borának újrateremtéséért szövetkező csoport vezetőjének nevében is ott rejtőzik az osztrák főváros neve: Wieninger.

Bécs a bor városa - a hivatalos logó

Az öt bécsi borász több éve tartó küzdelmét siker koronázta: eredetvédett borrá nyilvánították a Wiener Gemischter Satz-ot, ezentúl el lehet látni a DAC (Districtus Austriae Controllatus) megjelöléssel, ami csak a legjobb osztrák boroknak jár.

A Wiener Gemischter Satz többféle fehér szőlőből készül, de nem házasítás. Nem külön-külön készülnek a borok az egyes szőlőfajtákból, amiket aztán a borász különös gondossággal válogat (házasít) össze. Sőt: az a szabály, hogy a különböző szőlőfajtákat egy táblában, egymás mellett kell termeszteni, egyszerre kell szüretelni, együtt darálni, erjeszteni, érlelni. Meghatározták, hogy az engedélyezett 20 fajta fehér szőlőből legalább háromnak benne kell lennie, legfeljebb 50, és legalább 10 százalékos arányban. (Vagyis, az már matematika, hogy tíz szőlőnél több egy borba „nem fér” bele.) Az érlelés szabálya, hogy a „fa íze” (a barrique) nem lehet meghatározó, vagyis tartósan nem lehet új tölgyfahordóban kezelni a bort. Erre nem is nagyon lenne idő, ugyanis a szüret utáni év márciusától már forgalmazható is a Wiener Gemsichter Satz.

Szőlőművelés Bécs határain belül - Kép: wienwein.at

Az engedélyezett szőlőfajták között ott találjuk a rizlinget, azöldveltelinit, a chardonnayt, a pinot blanc-t, a pinot gris-t, a neuburgert és a fűszeres traminit is. Valójában az a sajátos borkészítési eljárás kapott itt eredetvédelmet, amellyel a különböző érettségi fokú szőlők közös feldolgozásával készülő bort ismerték el. Hogy ezzel az eljárással jobb lesz-e a bor, mintha külön-külön termesztették volna az egyes fajtákat, azokat a legoptimálisabb időpontban szüretelték volna, egyenként készítettek volna belőlük bort, majd a borász ízlésére bízva házasították volna össze a kész bort, ami megfelelő érlelés után kerül a palackba – nagy kérdés. Mindenesetre más lesz. És minden évben teljesen más. Annak megfelelően, hogy az egyik évben az egyik, a másik évben a másik szőlő érik majd be jobban a szüret idejére – lévén az egész táblát egyszerre szokás leszedni.

Történelmileg azért alakult ki ez a művelési forma a bécsi szőlőskertekben, mert a kis terület miatt a borászok nem kockáztatták azt, hogy ne tudjanak bort készíteni – ha egymás mellett termesztik a különböző fajtákat, valamelyiknek biztos jó lesz a termése. Ilyenkor az határozza meg azt az évjáratot, egy másik évben egy másik. Ez tehát a „bécsi vegyes”.

Az, hogy Bécs, mint főváros, egyben „hegyközség” is, tulajdonképpen szintén különlegesség. 621 hektárnyi szőlőt művelnek a császárváros közigazgatási határain belül, és mindeddig a mennyiség volt az elsődleges, hogy a nagyszámú turista számára a heurigerekben, kiskocsmákban elegendő újbort (vagy fröccsöt) tudjanak felszolgálni – most már lesz DAC minőségi boruk is, hogy milyen, az majd kiderül.

Más fővárosok egyelőre még csak küzdenek azért, hogy legyen „saját boruk”. Furcsamód Párizs van nehéz helyzetben, ahol mára mindössze 15 hektáron gazdálkodik 150 mini borászat, és még a földrajzi eredetmegjelölés (IGP) elismertetéséért is küzdeniük kell. Valaha, a XVIII. században 40 ezer hektáron nőtt szőlő Párizs környékén...

Nálunk születőfélben van egy csöppnyi szőlő a Budai Vár oldalában, és megpróbálják Jókai híres szüreteinek hagyományát is feleleveníteni a nagy mesemondó egykori Sváb-hegyi villájának kertjében. A cél, hogy a kadarkából egyszer ismét készülhessen a valaha híres „Budai Vörös”. A bécsiek – a jelek szerint – egyelőre előrébb tartanak.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

HTML

BorTárs

Keresés

Friss topikok

Címkék

Blogajánló

Archívum

Feedek

Egyéb

2015.03.02. 18:37 BorTars

Címkék: borverseny Robert Hodgson Robin Goldstein Frédéric Brochet borbírálók borszakértők

2014.12.31. 16:00 BorTars

Címkék: pezsgő gyöngyözőbor frizzante cava prosecco sekt habzóbor spumante Champagne Épernay Crémant Méthode Ancestrale Moet&Chandon Méthode Traditionnelle Limoux

2014.11.04. 17:36 BorTars

Címkék: rizling rizlingszilváni zöldszilváni Mosel elbling rajnai fehér rivaner Müller-Thurgau

2014.10.15. 19:16 BorTars

Címkék: chardonnay pinot noir pezsgő pinot meunier blanc de noirs Dom Pérignon Champagne Moet&Chandon blanc de blanc

2014.10.06. 08:54 BorTars

BorTárs a borversenyekről

Címkék: borverseny borbírálat Cuisine et Vins

2014.09.23. 19:00 BorTars

Címkék: ViaVoice francia borfogyasztás Terre de Vins

2014.07.23. 11:49 BorTars

Címkék: borverseny Béres Takler Decanter Cseke Gábor DWWA

2014.06.24. 10:12 BorTars

Címkék: barrique Kaló Imre Rioja fahordós érlelés Oscar Tobia hordóíz tölgyfa hordó

2014.06.06. 18:47 BorTars

Címkék: pezsgő Champagne Moet&Chandon Robert Jean De Vogüé weinführer Otto Klaebisch Henkell Taittinger

2014.05.19. 12:14 BorTars

...de azért fénylik.

Címkék: borverseny Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezet (OIV) Concours Mondial

2014.05.06. 17:59 BorTars

Címkék: italpor tablettás bor alkoholpor ciklodextrin

2014.04.25. 22:10 BorTars

Címkék: borverseny Bordeaux ISO 9001 Challenge International du Vin

2014.04.12. 09:28 BorTars

Címkék: botrytis Chateau DYquem Sauternes

2014.04.02. 18:28 BorTars

2014.02.18. 10:51 BorTars

Címkék: Tokaj szlovák tokaji Európai Bíróság Tokaj-Hegyalja

2014.02.12. 15:50 BorTars

Címkék: borkóstolás Jancis Robinson Bocuse dOr Robert Parker

2014.01.25. 15:49 BorTars

Címkék: furmint Tokaj Szepsy Sauternes Bordeaux blanc Graves tokaji rozé

2014.01.19. 08:57 BorTars

Címkék: Németország Mosel Langguth dornfelder

2013.12.23. 18:46 BorTars

Címkék: dobozos bor Coravin GuardaVino The Durand Kadarissimo

2013.11.26. 19:35 BorTars

Címkék: Jancis Robinson

2013.11.12. 12:57 BorTars

Címkék: Elysée Petrus Pomerol Virgine Routis Francois Holland

2013.11.10. 19:58 BorTars

Címkék: sherry spanyol bor Andalúzia Huelva zalema vino blanco joven vino viejo

2013.10.14. 19:20 BorTars

Címkék: birtokbor Pócz Pincészet Kokas-hegyi Chardonnay estate wine

2013.09.07. 17:12 BorTars

Címkék: pinot noir borkóstolás Pineau de Charentes vin gris visszakóstolás

2013.08.22. 18:52 BorTars

Címkék: Bécs Budai Vörös osztrák borászat wiener gemischter satz