BorTárs

Öt darab kisfenyőt próbáltunk végig egy augusztusi estén, kellemes baráti társaságban. Félreértés ne essék, nem a karácsonyi vásár kezdődött el a nyári kánikulában, hanem csak idekölcsönöztem a “kisfenyő” elnevezést, illetve nem is kellett kölcsönvenni, hiszen a “pinot” voltaképpen ezt jelenti. A francia pin (fenyő) kicsinyítő képzős alakja, a pineau szó a legvalószínűbb eredete ugyanis a több szőlőfajta nevében is megtalálható pinot szónak. Méghozzá azért, mert a pinot noir sűrű tömött fürtjei egy csúcsán álló fenyőfára hasonlítanak. (A szó másik eredeztetése szerint a fürt a fenyőtobozra hasonlít, ezért van kapta ezt a nevet.)

Tehát nem fenyőcskéket, hanem öt pinot noirt kóstoltunk meg vacsora közben: néggyel én készültem, az ötödik meg “véletlenül” előkerült a szomszédból, és szerencsére épp a pannonhalmi apátsági pincészet pinot noirja, amit én is kerestem, de nem kaptam egy üzletben sem. Így azonban nem kellett nélkülözni, és tökéletesen illett is a sor végére - rövidesen ki is derül majd, miért.

Ahol egyszer már kerülgettem a pinot noirt: egy elzászi vendéglőben

A pinot noirt már régóta kerülgetem, hosszabb ideje tervezem, hogy szavakba kellene foglalni a vele kapcsolatos tapasztalatokat, tudnivalókat, és mostmár eljött az ideje. Talán összegyűlt az az élmény- és ismeretanyag, amit meg lehet próbálni leírni.

Magával a pinot noir szőlővel is hasonlóképp vannak, még a borászok is, hogy szeretnék termeszteni a neves burgundi fajtát, aztán bort készíteni belőle, de beletelik egy kis idő, mire eljutnak odáig. Mert ez a szőlő kényes növény, érzékeny klímára, időjárásra, ezért nem mindig hoz olyan termést, aminek borával elő merne állni a más fajtákkal már nevet szerzett szakember.

Persze épp az, ami miatt kényes a növény (a vékony héja, ami sebezhetővé teszi a pinot noir fürtöket faggyal, jéggel, vagy a különböző kártevőkkel szemben), az adja a különbözőségét és a különlegességét is. A vékony héjból ugyanis nem juthat annyi tannin a borba, mint a vastagabb héjú (és emiatt ellenállóbb, azaz kevésbé kényes, tehát könnyebben termeszthető) szőlőkből, mint a cabernet, a merlot vagy a syrah. Ennek ellenére, a tanninban kevésbé gazdag, lágy és selymes vörösboroknak is megvan a maga tábora. A pinot noir egyébként ugyanaz a szőlő mint a németeknél a blauburgunder vagy a spatburgunder, az olaszoknál a pinot nero, a spanyoloknál pedig a pinot negro.

A „kisfenyő” azonban nem csupán vörös szőlőket jelöl. A pinot noirral távoli genetikai rokonságban ott találunk fehér szőlőket is: a pinot blanc-t és a pinot gris-t, amelyek számos más néven is előfordulnak (pinot blanco, bianco, weissburgunder vagy pinot grigio, grauburgunder, grauer mönch és szürkebarát). Elzász egykori Tokay nevű bora is ez utóbbiból készült, de az elnevezés Tokajhoz való hasonlatossága miatt a franciák kénytelenek voltak lemondani a név használatáról, és csak pinot gris-ként forgalmazhatják.

A vörös, ami fehér, vagyis "szürke"

A pinot gris egyébként teljesen más, mint amit a franciák vin gris-ként emlegetnek. A pinot gris-ből fehér bor készül (bár a szürkésfehér bogyó színe vöröses is lehet, és akár halvány rozét is eredményezhet), a vin gris valójában kék szőlőből készített fehér bor. Egy ilyennel kezdtük az estét, a Szeremley pincészet fehér pinot noirjával, ami a borcímke szerint világkülönlegesség. Nos, valóban nem túl gyakori vörös helyett fehér bort készíteni kékszőlőből, de nem egyedülálló dolog. A pinot noir mellett gamay-t is használnak a vin gris készítésére. (Nem is csodálkozom, hogy a gamayvel sokat próbálkoznak, miként lehetne eladható bort csinálni belőle. Beaujolaisben sem nagyon sikerül. De értem én, hogy az összes gamay szőlő helyett valami mást telepíteni nagyon drága lenne. A pinot noirt viszont kár erre fecsérelni.)

A Szeremley-féle fehér pinot noir is arra jó, hogy kipróbáljuk, megkóstoljuk, aztán úgy döntsünk, hogy ha már pinot noir, akkor inkább legyen vörös. A bor nem is nagyon hagyta magát: hiába lett az alapszíne fehér (alig, vagy egyáltalán nem hagyták állni a fehér húsú bogyókat a vörös szőlőhéjon), át meg átszüremkedik a boron egy rózsaszín árnyalat, ami érdekes színt kölcsönöz a bornak.


A hagyományos vörös pinot noir Szeremleynek is ígéretesebben sikerült, megnyugvással kortyolgattuk az ismerősebb ízeket. De hátra volt még három, és a borkóstolások íratlan szabályai szerint egyre jobbak következtek. Gál Tibor pinot noirja, majd egy eredeti burgundi, Givry-ből. Az utóbbi nem a csúcskategória, nem a 1-er Cru besorolásból való, nem a hordóban-palackban éveken át érlelt változat, hanem a fiatal 3-4 éves burgundik közül való volt. Sajnos a kíváncsiság alig engedi meg, hogy egy valódi, jó helyről származó burgundit, úgy ahogy kell, 10-15 évig kerülgessen az ember, és csak utána bontsa ki.

Egyszer – köszönet az évtizeden át önmérsékletet tanúsító barátnak – engem ért a megtiszteltetés, hogy egy több, mint tíz éves Pommardból származó burgundit együtt nyithattunk ki, pár éve, egy kellemes nyári este végén. Egyik most leírt „kisfenyő” sem vette fel vele a versenyt!

Azazhogy mégsem. A pannonhalmi pinot noir testessége, mély illata, gyümölcsös aromája azt a nyári estét idézte fel bennem – ezért is illett a sor végére. Hátránya, hogy ha az összhatásból levonnánk a tölgyfahordó erőteljes barrique ízét, akkor nehéz lenne eldönteni, hol is a helye az apátsági bornak. Ezért is hagyjuk inkább a feltételezéseket, őrizzük meg az összhatást, úgy, ahogy a bor palackból a pohárba került – a tölgyfa zamatával együtt. Végül is ez a kész termék, ezt vettük meg, az autóhoz a kerék is hozzá tartozik, anélkül igencsak zötykölődne az úton...

Aztán, ahogy lenni szokott, a legtöbb borkóstoláson, következett a „visszakóstolás”. Amikor a végén kiválasztunk egyet a korábban megízlelt borok közül, hogy még jobban meg tudjuk becsülni azt, hogy hová is jutottunk el a bor-sor végén. Itt a Szeremley (vörös) pinot noirra esett a választás. A sorban a második az ötödik után, visszakóstolva igazolta, hogy ott, a sor elején volt a helye: akkor jó szívvel kortyoltuk, de a végén már csalódást keltett.

Végül – hiszen az elején annyit találgattam, hogy a pinot-pineau-kisfenyő-toboz elnevezésnek hová is nyúlnak vissza a gyökerei – nem mehetek el amellett, hogy a franciáknak igenis van olyan italuk, aminek az igazi, sőt védett neve: Pineau de Charentes. A finom sárgadinnyéjéről is nevezetes francia régió, amelynek Cognac megye is a része - ugyanazokból a szőlőkből, amelyekből a kiváló párlatot is csinálják - elkészíti a maga „sherryjét”. (Bár ha ezt olvassák, biztosan kikérik maguknak.) Csak azért emlegetem így, mert a pineau is hasonlóképp készül: forrásban lévő mustba konyakot öntenek, ezzel elpusztítják az élesztőgombákat és leállítják az alkoholos erjedést, ugyanúgy mint a sherryvel, a marsalával vagy a portóival is teszik. A likőrbor aztán hónapokon át érlelődik tölgyfahordóban, mire palackba kerül. Népszerűsége miatt már kékszőlőből (cabernetből és merlotból) is csinálják. Jól behűtve, 8-10 fokon, a 16-17 százalékos alkoholtartalmú ital a franciák kedvenc aperitifje lett. Igaz a több éven át érlelt változatai desszertborként, az étkezések végén is kiválóak.