Május elején, amikor a Mosel mentén„nyitott pincék” akció volt, és lehetett kóstolgatni a tavalyi – és korábbi – száraz fehér kiválóságokat, valószínűtlenül jó idő volt. Harminc fok fölötti nyári kánikula. Jó évjárat ígérete az ilyen idő a tavasz vége felé, de a hűvös csapadékos nyár aztán tönkretette a szebb reményeket.

A hőségben kötelező egy kört tenni a sétahajóval, ami tanulságos látványt kínál: szőlőskertek mindenütt, a legmeredekebb hegyoldalakban is – ez adja a magyarázatát annak, hogy a hűvösebb évi középhőmérséklet mellett hogyan terem meg az a testes, férfias rizling, amely erre a vidékre, és a szomszédos Rajna-mentére annyira jellemző. A meredek hegyoldalakon ugyanis nagyobb a napsugarak beesési szöge (nem „laposan süt a nap”), így több cukor képződhet a szőlőszemekben, ami édesebb mustot és magasabb alkoholtartalmat eredményez. Ráadásul a víz felszínéről visszatükröződő sugarak is erősítik a nap erejét.

A hajó fedélzetén a víz fölött nem érezni, mennyire tűz is a nap, de kiszállás után már igen, tehát jön az újabb kötelező gyakorlat: megkeresni a pince hűvösét, ahol aztán végig lehet kóstolni pár helyi különlegességet.

Bernkastel kedves középkori városka a Mosel partján, ahol a bőség zavarával küzdve nehéz megtalálni az igazit. Azt a helyet, ahol a leghangulatosabban el lehet tölteni azt az órácskát, amíg néhányszor újratöltik a poharat. Nehéz a választás, mert az árnyas, kerti lugas is hívogató, meg a pince is. Ráadásul mindegyikből tucatszám akad. „Weinprobe” hirdeti a felirat mindenütt, de az ebéd utáni szieszta idején még korán van az ilyen programhoz. Nem mi, inkább a borászok húzódoztak tőle, mert inkább az estét tartják alkalmasnak rá. A borkóstoló ugyanis elég körülhatárolt műfaj errefelé (is). 4-5 friss, gyümölcsös, fiatal bor után jönnek az érettebb 2-3 évesek, majd végül a kifejezetten érett, 5-8 évesek, meg a kései szüretelésű édesek. 15 bor a minimum, akár másfél-két órán át. De mi csak „szárazon akartunk maradni” - azaz beértük volna a száraz borokkal, a „spaetlese”, az „auslese”, a „beerenauslese” meg a „trockenbeererauslese”, vagyis a kései szüretesésű, nemes penésszel gazdagodott édes borok, vagy a jégbor, az „eiswein” felőlünk el is maradhatott volna – ilyen csonka kóstolóra azonban a kedvünkért senki nem volt hajlandó.

Illetve mégis. Egy csöndes mellékutcában nagy darab, szakállas fiatalember sörözgetett (!) a borpince ajtajában – na ja, a hőségben még ez is érthető -, mögötte hívogatóan üres faasztalok. Odabenn a fal mellett körben igazi kis múzeum: szőlőműveléshez és borkészítéshez egykor használt régi-régi eszközök idézik az elmúlt évtizedek, talán századok gyakorlatát.

A pult mögül – hallván a beszédünket – magyar szó fogad: - Fáradjanak beljebb, üljenek le!

Hogy emiatt lettünk-e részesei egy általunk elképzelt, rögtönzött kis borbemutatónak - nem kizárt. Kiderült, az ajtóban sörözgető szakállas fiatalember borászkodik, a minket magyarul megszólító hölgy a párja, aki Marosvásárhelyről való, nyolc éve élnek a Mosel mentén. A borkóstolóban saját boraikat és a fiatalember tanítómesterének, egy gyakorlott borásznak a borait árulják, s kedvünkért szívesen hozták egymás után a jó moseli rizlingeket, néhány szóval bemutatva mindegyiket.

Talán a hőség tette, de a legelsőként megkóstolt hűvösen friss, illatos és gyümölcsös „serdülő korú” moseli tetszett a legjobban. Olyannyira, hogy jó pár liter zötykölődött velünk a visszaúton hazafelé. A testesebb és idősebb, férfias rizlingek kedvéért talán ősszel kellene ellátogatni a Mosel partjára.

Igen ám, de melyikre? A luxemburgira? A német oldalra, esetleg a franciára? Mert a kis folyó (igaz nem olyan kicsinek néz ki, de csak azért, mert 5-10 kilométerenként kis vízlépcsőkkel felfogják a vizét, hogy hajózható legyen) három országon át is átkanyarog, végig szőlőskertek mentén. Iskolapéldája ez annak, hogy egy a borvidék, több az ország, a borkészítési szabályok mégis közösek – ez őrzi a minőséget, és ez teszi „márkavédetté” a moseli borokat. (Sokan hivatkoznak erre, amikor a magyar-szlovák viták kerülnek szóba Tokaj kapcsán...)

A két borvidék közül egyébként a moseli a nagyobb, a szőlőtermő terület a tokajinak több, mint másfélszerese: a németeknél 9034 hektár, Luxemburgban 1234 ha, a franciáknál pedig szerény 35 hektár, de a Moselle AOC is önállóan jegyzett, eredetvédett borvidék, tehát említést érdemel, bár kétségtelen, hogy a német és luxemburgi moseli bor jóval ismertebb a franciákénál. Közös az alapszabály: a Moslenél nincs házasítás, csak fajborokat készítenek, hektáronként 60 hektóban korlátozzák a mennyiséget.

A legfontosabb szőlőfajta a rizling, csaknem 60 százalékát ez teszi ki az összes megtermelt szőlőnek, mellette a sylvaner (zöldszilváni) és a Müller-Thurgau (rivaner = az előző kettő keresztezése) érdemel említést. A kevésbé nemes szőlőnek tartott Elbling (elbai fehér) már nagyon visszaszorulóban van. A moseli szőlők 91 százaléka fehér, vörösből csak egy kis pinot noir (azaz spatburgunder) és a német kedvenc, a dornfelder található.

A meredek folyóparti hegyoldalakban a szőlő művelése nem könnyű feladat. Szinte mindent kézzel kell csinálni, ezért a Mosel mentén a gazdák hétszer annyit dolgoznak a tőkék mellett, mint a franciák, mondjuk, egy laposan elterülő Médoc-i szőlőben.

A sok fáradsággal készített moselinek évszázadok óta híre van. A legenda szerint 1360-ban, amikor Trier érsekét gyógyíthatatlan betegnek hitték, egy hűséges lovag is épp Bernkastelbe indult, hogy egy kis hordót megtöltsön jóféle moselivel. Rajta már többször is segített: lázát enyhíteni, sebeit gyógyítani – gondolta, talán az érsek is meggyógyulna tőle. A poharat látván Bohemund érsek még szabódott, nem tudta, milyen új orvosság vár reá, de az első korty után mohón itta a többit, és néhány napos „kezelés” után le is győzte a betegséget! A lovag – szolgálataiért cserébe – azt kapta, hogy a nevezetes dűlőt „doktorrá avatták” - azóta van Bernkastelnél a hegyoldalában Doktor-dűlő, amely az egyik nevezetes moselit: a Bernkasteler Doctort adja a világnak.