BorTárs

Brachfeld Siegfried a klasszikus kabarétréfában kérdezi (kedves tört magyarságával – amiből állítólag semmi nem volt igaz, mert azt mondják, akcentus nélkül beszélte a magyart...), hogy „van-e különbség a dugni és rejteni között?” - Nincs, hangzik a válasz. - „És a húzni és vonni között?” - Az is ugyanaz, mondja neki a szerző, a nyelvzseni Tímár György. Mire Brachfeld Siegfried: „Akkor add ide a 'rejtővonót', mert meg akarom inni veled a békepoharat...”

Nos, jöjjön akkor egy s más a dugóhúzóról, ami jóval több, mint egy hegyes acélspirál, és igen sok mai fejlesztés is kapcsolódik hozzá - illetve ahhoz a gondhoz, hogyan is őrizzük meg minél tovább a palack tartalmát, a bort, az üveg felbontása után is.

Talán nincs is borivó ember, aki ne küzdött volna már az üveg nyakába beletört, vagy jobb esetben csak beleszorult dugóval, ami megkeserítette, megnehezítette, esetleg csupán csak késleltette az utána következő élvezeteket. Így aztán hosszabb-rövidebb próbálkozás után mindenki megtalálja a megfelelő dugóhúzót, aminek segítségével kellő önbizalommal kezd hozzá a legérzékenyebb palack felnyitásához is. 

Tapasztalt borfogyasztó tudja, hogy a koros palackokkal gyakran lehet gond, hiszen a régi dugó kiszáradhat, épp ezért töredezhet. De még a szabályosan, fektetve tárolt palackban lévő dugó fölött sem múlik el az idő nyomtalanul: mikor az egyik fele bortól nedves, a másik pedig száraz, könnyen kettétörheti a mohó erőlködés.

Ez esetben a kitöltött bor barnásvörös színe riasztott meg: már-már borhibára gyanakodtam, eloxidálódott, megecetesedett, vagy megkeseredett folyadékra. Egyszer egy nemes alkalomra beszerzett, tíz éves Chateauneuf-de-Pape (!) is megtréfált ily módon, de a Kadarissimo nem. Koros volt ugyan, de iható. Még az utolsó pillanatban tettük magunkévá ahhoz, hogy kiélvezzük aszalt szilvássá érett, már-már édeskés aromáját. Utóbb az is kiderült, hogy a borászat a hátsó címkén figyelmeztet is: a Kadarissimo színe ne tévesszen meg senkit, más bornál ez a barnaság már hiba lehet, itt értéket jelent.

Kérdés, mit tehettünk volna, ha marad belőle, és egy másnapi vendég számára félre akartunk volna tenni egy keveset? Ha vissza is zárjuk, vajon ellen tudott volna állni a hirtelen rázúdult oxigénnek?

Nem egyszerű gond ez, hiszen a vendéglátásban is jó haszna lenne egy olyan készüléknek, ami például ritkaságokból tudna kivarázsolni úgy egy-egy pohár bort, hogy a maradék továbbra is megőrizhető a palackban, mert az oxigén nem fér hozzá. A jó hír az, hogy ilyen készülék már létezik, de egyelőre olyan áron kapható, hogy hobbiból, magánember magáncélra aligha ruház be a 300 dolláros Coravin-ra. 

A csúcstechnológiát képviselő boradagolóval úgy lehet egy-egy pohárral kiönteni az üvegből, hogy a dugó tulajdonképpen benne marad. A készüléknek olyan vékony tűje van, mint egy orvosi fecskendőnek, ezt át kell szúrni a dugón, ami szinte nem is károsodik, és a tű eltávolítása után a parafa sérülésmentesen zár újra. A vékony tűn át argon szivárog be a palackba, ami túlnyomást okoz, és a gáz voltaképpen kipumpálja az üvegből a bort. Olyasmi ez, mint egy szódásszifon, csak az argon semmilyen reakcióba nem lép a borral, nem károsítja azt, nem elegyedik vele, így nem lesz belőle fröccs vagy habzóbor. (Az egyetlen kételyem, hogy vajon nem árt-e a bornak, hogy egy rendkívül szűk csövecskén, nyomás alatt préselődik át a pohárba? Ha pl. szállítás közben annyira óvni kell a bort a rázkódástól, akkor ez a nyomás alatti „átkeveredés” nincs-e rossz hatással egy ritkaságra? Lehet, hogy csak én aggódom túlságosan, mert eddig nem találkoztam ilyen fenntartásokkal.)

A fecskendőhöz egyébként nem véletlenül hasonlítottam a szerkezetet: a Coravin feltalálója orvosi műszerek területén alapozta meg szakmai tapasztalatait, ottani fejlesztéseit felhasználva alakította ki a boradagoló szabadalmát.

Hasonló bormentő alkalmazás a borspray is – és értelemszerűen jóval olcsóbb, hiszen nem annyira szofisztikált berendezés. A GuardaVino-ból belefújunk a felbontott palackba, a levegőnél nehezebb gáz a bor felületén marad, és a képződő „gázdugó” meggátolja a bor oxidálódását. A spray tartalma elsősorban nitrogén, és még egyéb gázok, amelyek a levegőben is benne vannak – kivéve az oxigént, természetesen.

Vannak még más eszközök is – a kihúzott dugó helyére illeszthető pumpák, amelyekkel kiszivattyúzható a „borrontó” oxigén, vagyis a bormentő fantázia szinte nem ismer határokat. Ennek megfelelően végezetül következzék egy eretnek megoldás, amely teljesen kiküszöböli a dugóval és oxigénnel kapcsolatos aggodalmakat.

Nyár eleji (!) vendégségből maradt chilei cabernet sauvignonból töltöttem egy pohárral, hogy vajon nem lehet-e esetleg forralt bornak még megmenteni? Nos, nem lett belőle forralt bor. A nyár elején felbontott (és javarészt megmaradt) 3 literes dobozos csomagolású vörös teljesen iható volt, és szép lassan „elszivárgott”. Érvényes volt tehát a „használati utasítás”, ami azt írta, hogy a felbontás után 6 hónapig fogyasztható, ami végül is nem csoda: a csomagolás teljesen légmentes, az adagoló csapon át csak távozik a bor, levegő nem kerül be a dobozba.

A doboz egyébként csak dísz, a bor azon belül egy (levegő és fény elől) tökéletesen zárt fóliazacskóban van. Hátrányaként az róható fel, hogy az utolsó 1-2 deci esetleg már nehezebben csurog ki belőle, mert ahogy fogy a bor, a zacskó a dobozon belül összezsugorodik, és rejtettebb zugaiban megreked egy-két korty.

Tudom, illúzióromboló lenne egy-egy csúcsbort dobozból kiadagolni, de ne zárjuk ki, hogy eljöhet annak az ideje is. Meg amikor majd azt olvashatjuk egy címkén, hogy a bor 6 hónapos tölgyfahordós és fél éves „dobozos érlelés után” került piacra...