Egy bor sorsa nálam az első kortynál eldől. Már a színe láttán is alakul valami, az illat alapján pedig pláne, de az első korty az, ami vagy megerősíti a korábbi várakozásokat, vagy pedig romba dönt mindent. Az első korty után tudom, hogy ezt a bort szeretem-e, szívesen iszom-e belőle, és vennék-e belőle még egyszer. Alig szokott előfordulni, hogy az újabb kortyok megváltoztatnák a véleményemet.
Az gyakran előfordul, hogy a címkén olvasható információ, meg a bor színe és illata alapján jóval többet várok. Csalódni nagyon könnyű, és sokszor meg is történik.
Kortyolni sokféleképpen lehet. A franciák csücsörítve szürcsölik át a levegőt az első kortyon, hogy minél jobban átjárja az oxigén, és a bor minél jobban, minél gyorsabban „kinyíljon”. Mások hosszan „öblögetnek” az első korttyal, hogy a bor eljusson a nyelv minden pontjára, és az ízlelőbimbók mindegyikének legyen lehetősége próbálkozni: „kiolvas-e” valamit a benne rejtező ízek közül. Elismerem, mindkét módszer feszegetheti olykor az etikett vagy a jó ízlés határait...
 |
| Így kóstol a híres séf - lenyalja a kést... |
Valójában a bor „öblögetése”, a szánkban történő „megforgatása” is ugyanezt a célt szolgálja: mindenhová jusson el a nemes folyadékból, nehogy valamiről esetleg lemaradjunk. A megtalált ízek pedig kárpótolhatnak azért, ha körülöttünk esetleg kicsit ferdén néznek ránk fura viselkedésünkért.
 |
| Párizsban, Brüsszelben aranyérmes, nálam ez nem nyert |
Ízlelni azonban nehéz dolog. Hosszú tanulási folyamat végére lehet eljutni addig, hogy a különböző fehér- és vörösborokra jellemző illatokat valóban felismerje és azonosítsa valaki. (Ez persze nem feltétlenül olyan gyötrelmes tanulás, mint valaha az iskolapadban...) A hivatásos kóstolók, a borversenyek bírái számára azonban nem ez lehet nehéz, hanem az, hogy a legjobb kortyokat se nyeljék le, különben nem lehetne végigkóstolni a több tucatnyi bírálandó bort. (Szinte felfoghatatlan, hogy a legkiválóbb borok is a kiöntőben kell, hogy végezzék...)
A borbírálók módszerének segítségével el is képzeltem egy olyan sajátos értékelési szisztémát, amely azon alapul, hogy vajon az első korty után lenyelnénk-e a bort, vagy végezze inkább a kiöntőben? Tehát „köpni” vagy „nyelni” - ez itt a kérdés.
Az első – gondolom - nem szorul magyarázatra. Ami nem ízlik az első korty után, azt nem szabad folytatni, az már alkoholizmus. Az ilyen bor – a soha.
 |
| Kellemes moseli rizling - néha meg lehet inni |
A második már több „alkategóriára” bontható. Az egyik például, hogy az első korty után ugyan kiürül az üveg, de ha a boltban meglátjuk ugyanazt a bort még egyszer, akkor nem biztos, hogy megvennénk ismét. Esetleg – néha.
A „nyelni” kategória másik – és jobbik - változata pedig, amikor a megkóstolt bort ismét örömmel megvennénk. Ez a „kérek még, mert jó”! Bármikor.
Belátom, nem olyan kidolgozott az értékelési rendszer, mint Robert Parkeré vagy Jancis Robinsoné, kiindulásnak azonban megteszi. Annyiban azonban közös, hogy egyik sem nagy mennyiségek alapján dolgozik. Miután a Parker-pontszámot talán a legnagyobb marketing értéknek tekinti a szakma, óriási mennyiséget kell értékelni – rövid idő alatt. Ezért a borkészítés is megváltozott, eltolódott abba az irányba, hogy a bor azonnal, a lehető legintenzívebben mutassa meg önmagát, hogy a „mindenható pontozó” gyorsan felismerje az értékeket. Amikor „dolgozik”, Robert Parkernek (és munkatársainak) nincs ideje kivárni, hogy egy bor hosszú, esti kvaterkázás közben fedje fel, mi rejlik benne. Különben nem érnének az évi tízezernyi palack végére.
 |
| Egy riojai vörös, ami Parkernél is 92 pont. Bármikor, és akár kvaterkázni is jó! |
Végül hadd tegyem hozzá, hogy talán van még egy prémium kategória is, a kifejezés eredeti értelmében: amikor megkóstoljuk az első kortyot, és „se köpni, se nyelni nem tudunk”! Köpni persze, hogy nem, hiszen vétek lenne. Nyelni pedig azért, mert olyan finom ott tartani a szánkban, annyi sok újat és jót fedezhetünk fel benne hosszú másodperceken át. Ezek mellett aztán el lehet kvaterkázni...
