Borkedvelő embernek ajándékot vinni nem kis feladat. Főképp, ha az ajándékozó is borkedvelőnek tartja magát.
Mert az ajándék az ajándékozót is minősíti. Nem jó kitennünk magunkat annak az érzésnek, hogy vendéglátónktól nem kaptuk meg a kellő elismerést az ajándékba vitt palackért.
Ahogy ajándék lónak a fogát, úgy ajándék bornak az árát nem illik nézni. Az ár az illemtankönyvek szerint sem fontos. De egy bor sem az ára, hanem sok-sok más miatt válhat érdekes ajándékká: ahonnan vagy ahogyan beszereztük, ahol megvettük, a hozzá kapcsolódó történetek, élmények mind-mind megfizethetetlenné, megismelhetetlenné, egyedivé tehetik az átnyújtott ajándékot.
 |
| Fotó: dreamstime.com |
De visszatérve a „feladatra”: ha valóban borkedvelő az ajándékozott, akkor jómagam különös gonddal igyekszem választani. Legyen valami apropója, mondandója, hogy miért éppen azt a bort vittem magammal.
Gyakran egyik-másik kedvencemnek igyekszem jó értelemben vett reklámot csinálni. Legkevésbé sem vinnék ajándékba olyat, amitől szabadulni akarok, mert magam sem innám meg. S hogy ezt jól teszem, bizonyítja az az illemszabály, aminek hosszú ideig az ellenkezőjét hittem:
„Az ajándékba kapott italt nem illik eltenni, más alkalomra tartogatni.” – Ez áll Tar Károly: Illemszótárában, amit az interneten találtam. Vagyis: igencsak rosszul járhat az, aki a gyenge bort elajándékozza, a házigazda pedig kibontja, úgy ahogy illik, és azzal kínálja az ajándékozót. Ne vigyünk tehát ajándékba olyasmit, amit nem innánk meg, mert rosszul járhatunk, túlzott szabadkozásunk az illemtudó vendéglátó előtt pedig még könnyen le is leplezhet minket.
De vajon mi a teendő, ha a házigazda nem ismeri ezt az illemszabályt? Mi van akkor, ha körültekintően kiválasztok egy üveg bort, amit magam is megkóstolnék, kiváltképp egy borkedvelő jóbarát társaságában, de neki eszében sincs az ajándékot kibontani? Felhívhatom-e rá a figyelmét, hogy nem illik az ajándékot más alkalomra tartogatni? Erre nem találtam magyarázatot...
Az persze segíthet az eligazodásban, amit az említett Illemszótár szerzője, Tar Károly idéz Kővári László írásából (Magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából): „Ha valami nincs ínyedre, megmondhatod. De nem viharos hévvel, ne lángolva. Nyugodt hangon, mérséklettel.” Vagyis, mindent meg lehet mondani, csak a megfelelő hangvételt kell megtalálni hozzá.
A megkapott és félretett ajándék „illetlensége” azért mást is felvet. Mit tegyen a házigazda, ha nagyobb társaságot hív? Ha tucatnyian hoznak legkülönbözőbb italokat, amelyeket egymással párosítani, keverni nem lenne tanácsos? Nem beszélve a menüről, amihez a vendéglátó körültekintően kiválasztotta a megfelelő borokat, felépítette a kóstolásra szánt „borsort”? Vannak tehát fenntartásaim az idézett illemszabállyal kapcsolatban, és talán lehetett másoknak is. Ez lehet az oka, hogy lassan el is feledjük...
Az illemszabályok között kutatva végre arra is választ találtam, hogy a terítésnél a különböző poharak milyen sorrendben álljanak a tányérok előtt. Nos, jobbról-balra, nagyság szerint sorakozzanak félkörben (!) a vizes, pezsgős, fehér- és vörösboros, valamint az elő- és utóitalnak szánt poharak.
Végezetül, még egy most fellelt illemszabály, amit meggyőződésem, hogy kevesen ismernek: „Ha a vendég megrészegedik, a házigazda a hibás és a felelős.” A feledésbe merült regula után pedig már csak egy kérdés: ha a házigazda részegedik meg, azért ki a felelős?
