Igen, úgy hangzik ez, mintha egy Varsói Szerződés hadgyakorlat lenne a Bakonyban a hetvenes évekből, de nem az. Egyáltalán nem. Ha a címet német nyelven írjuk le, akkor már közelebb jutunk a megoldáshoz: der rote Schild. Nos? Úgy van, a réges-régi bankárcsalád neve, amely manapság már bordeaux-i birtokairól is nevezetes.
Baron Philippe de Rothschild vállalkozása egy ideje már Dél-Amerikában is készít bort, és chilei borainak egyik jeles képviselője, az ott spanyolra fordított „vörös pajzs”: az Escudo Rojo.
Ami a vörösökben jó, azt szinte mind beletették: cabernet sauvignon, cabernet franc, carmenere, syrah – szinte már sok is a jóból. De nem, az eredmény az egyik legkellemesebb „borélmény”, amit az utóbbi hónapokban felfedeztem. Meg is van az oka: gondosan szüretelt, átválogatott, a terméskorlátozásnak köszönhetően tökéletesen érett szőlőszemek, mind a négy fajtánál, nagy műgonddal kivitelezett házasítás, hónapokon át tartó, tölgyfahordós, aztán palackos érlelés. Végülis ennyi az egész.
Nincs persze tökéletes összhangban a címkén és a borászat honlapján közölt információ, az egyik 12, a másik hat hónapos új francia tölgyfahordós érlelést említ, de tekintsünk el a pontatlanságtól, és fogadjuk el, hogy a végeredmény számít. Az pedig jó.
Talán azért, mert ezek a franciák mégiscsak értenek hozzá, és tudnak bort „csinálni”. Chilében pedig megkapták hozzá a tökéletes termést, az ideális időjárási körülményeket, a helyiek szaktudását (ami a franciák nélkül is sok-sok kiváló bort eredményez).
Szerintem is van abban valami, amit az egyik amerikai borblogon olvastam, hogy ha az Escudo Rojo francia bor lenne, akkor könnyen megszerezhetné a Premiere Cru besorolást (abban, hogy „könnyen” persze van egy kis túlzás, de nem a bor nem lenne méltó rá...). Az, hogy chilei, viszont azzal jár együtt, hogy egy „premiere cru” áráért miénk lehet egy üveg a Vörös Pajzsból, meg egy két személyes vacsora is...
Ha ilyen szép házasítással találkozom, mindig felötlik bennem Apám veleszületett ellenállása a különböző borok összekeverésével szemben. Ő az ilyesmit „pancsolásnak” tartotta. Úgy gondolta, hogy bort szőlőből kell csinálni, és ha nincs „bikavér szőlő”, akkor a bikavér sem lehet komoly bor. Hittem neki sokáig. Sokáig azzal játszadoztam, hogy fajtaborokat vakon kóstolva igyekeztem kitalálni, melyik a merlot, melyik a shiraz, melyik a cabernet. Jó is az ilyen játék, de olyan, mintha a futballban folyton csak 11-est rúgnának, és nem lennének akciógólok. Pedig azok sokkal érdekesebbek és változatosabbak.
Egy pohár Escudo Rojo biztosan sokkal izgalmasabb annál, mintha a négy házas(ított)társat külön-külön végigkóstolnánk. A házasélet örömei – mondhatnám...
