Önrevízió. Valami hasonló történt velem, mint Smart professzorral, amikor nekiment a biobor készítőknek, mondván, nem sok értelme van az egésznek, mert a szőlőtermesztésnél alkalmazott környezetvédő módszerek nem tudják elejét venni annak a kárnak, amit a bor erjedésekor kibocsátott széndioxid okoz a környezetnek, így – szerinte – nem sok értelme van az egésznek.
Én ennek kapcsán valójában azon gondolkoztam el, hogy a bioélelmiszerek híveinek lelkesedését érdemes-e követni, és biobort (is) fogyasztani. És fölvetettem, hogy lehetnek olyanok, akik egy kibontakozó piaci rést próbálnak megcélozni, és egyébként nem túl sikeres boraikat vegyszerek nélkül, bioborként előállítva próbálják meg eladni. Nincs ezzel baj, tegyék. Meg kell kóstolni, akinek jó, igya, akinek meg nem, igya azt, amit korábban.
Egy levélben azt a reakciót kaptam erre, hogy a hazai borászok, akik küzdenek a költségekkel, szívesen felhagynának a vegyszerezéssel, mert spórolnának vele, de az kizárt, hogy csak azért csináljanak biobort, mert úgy akarják elsózni a különben eladhatatlan készletet. Igaz ez így is, meg talán azzal az óvatos általánosítással is, ahogyan korábban írtam.
De a levél arra jó volt, hogy felébredjen bennem a lelkiismeret, és amikor legközelebb megláttam a polcon a bioborokat, szétnéztem közöttük. Mégiscsak tenni kellene még egy próbát győzködtem magam, és mivel rendszerint hallgatok magamra, megfogtam egy argentin malbecet. Mintegy húsz százalékkal volt több az ára, mintha nem bio lett volna, de az egészség ennél többet is megér.
A bor sajnos nem. Még ennyit sem. De az a nehéz ebben, hogy egy borról mindig csak akkor derül ki, hogy milyen, amikor már a pohárban van. S míg egy vendéglőben az első korty után vissza lehet küldeni az üveget (bár bátorságom soha nem volt ilyesmihez, inkább magam hibáztattam, ha rosszul választottam), egy üzletbe beállítani egy felbontott palackkal szinte elképzelhetetlen.
Nos, a 2010-es organikus malbec (organic, angol nyelven ez a bio megfelelője, s az argentin exportőr ezt írta a címkére) sajnos nem érte el az argentin malbecek szoksásos színvonalát. Ami egyébként a kedvenceim közé tartozna, ezért voltam kiváltképp szomorú. A hat hónapig acéltartályban majd tölgyfahordóban érlelt bor friss szilva és málna aromákat, lágy tanninokat ígért, de helyette egy túlságosan savas, illattalan löttyöt produkált. Tehát csalódást okozott az „önrevízió”.
A bio-szőlősgazdák előtt azért mindettől függetlenül megemelem a kalapom, mivel nehéz úton járnak, ráadásul ők még azt a lehetőséget sem kapják meg a természettől, mint más bionövények termesztői, akik vetésforgót alkalmazhatnak – szőlőt évtizedekre telepít egy gazda. Ráadásul évekig még bioszőlőnek sem nevezhetik az ültetvényt, az egyik hazai bioborászat csak a hatodik évtől mondja „bio”-nak a maga borát.
A felszívódó vegyszerek nélküli védekezés a kártevők ellen bizonyosan sokkal nagyobb odafigyelést igényel, a talaj művelése, tápanyag-utánpótlása során is meg van kötve a kezük, minden munkaigényesebb, ezért is lesz drágább.
A borkészítésnél keletkező széndioxiddal egyelőre nem lehet mit kezdeni, de a vegyszerekkel a bioboroknál már csinján bánnak. Az organikus malbecben például nem volt szulfit. A kéntartalmú vegyületet általában akkor adagolják az erjedésben lévő borhoz, ha le akarják állítani az erjedést. A kén ugyanis elpusztítja az élesztőgombákat. Az élesztő elpusztulna magától is, ha az alkoholszint eléri a 16 százalékot, de az bornak már túl erős, ezért kerül bele az erjedő borba egy idő után a kén. Más boroknál pedig azért állítják le idő előtt az erjedést a kénnel, hogy ne az összes cukorból legyen alkohol, és édesebb legyen a bor.
A bioélelmiszerek piaca egyébként egyre nagyobb szeletet hasít ki magának a kereskedelmi forgalomból. Németországban 4 milliárd eurós a biopiac, az egész világon pedig 15 milliárd fölött van, és évente 10-15 százalékkal bővül! Aligha van más termékcsoport, amely ugyanezt fel tudja mutatni.
