Nincs unalmasabb a tegnapi újságnál – tartja a mondás. Van ebben igazság, ha pusztán az aktualitást nézzük. De kifejezetten érdekes lehet, ha „tegnapelőtti”, azaz jóval korábbi kijelentéseket, véleményeket vetünk össze maiakkal: vajon megállják-e a helyüket, igazak-e még ma is?
Amikor a kezembe akadt (pontosabban a monitoron megláttam), és elolvastam a tekintélyes, rózsaszín papírra nyomott újság három évvel ezelőtti írását a magyar borászatról, a legelgondolkodtatóbbnak a következő sorokat találtam:
 |
| Jancis Robinson, az FT befolyásos szakírója |
„Az az egy baj van, hogy a magyarok annyira büszkék borászati hagyományaikra, hogy képesek magas árat fizetni a legjobb/leghíresebb boraikért, amelyek ezáltal Magyarországon kívül túlárazottnak tűnnek” - ezt írta a Financial Timesban Jancis Robinson, aki szinte ugyanakkora befolyással bír a borpiacra, mint a tengerentúlon (és mindenhol máshol) Robert Parker.
Több dolgon is érdemes elgondolkodni az idézet kapcsán: A „magyarok büszkék borászati hagyományaikra” - ez nem baj, sőt! Még az sem, hogy „képesek magas árat fizetni legjobb boraikért”. Hál' istennek divatba is jött a magyar bor (otthon), és van is egy olyan vásárló réteg, amelyik megengedheti magának, hogy megfizesse a legjobb palackokért felszámított árat. A kérdés az, hogy ez eltartja-e a magyar borászatot? Vagy legalább azokat, akik a legjobb borokat viszik a piacra?
A szakértő szavaiból érezhető kétkedés – szerintem - csak részben lenne megalapozott. Akkor, ha a magyar borászok nehezményeznék, és panaszkodnának amiatt, ha a külföld nem akarja megadni boraikért azt az árat, amit kérnek érte. De nem teszik, mert több borásztól hallottam már, hogy ilyenkor inkább lemondanak arról, hogy exportáljanak, és beérik a hazai piaccal. (Ahol, mint látjuk, el tudják adni a „túlértékeltnek” tartott borokat.)
Nem idegen ez a magatartás (hogy fizessünk többet a saját hazánk termékeiért) a nyugat-európai vásárlóktól sem. Belgiumban inkább veszik az üvegházban termelt belga epret/paradicsomot, mint a spanyolt, pedig az harmadába kerül (és több napot is kapott). De más árucikkeknél is figyelnek arra, hogy a hazait vegyék, még ha drágább is, mert tudják, hogy munkahelyeket mentenek meg vele. Más kérdés, hogy megtehetik, bár a „pouvoir d'achat” - a vásárlóerő – megőrzése, a takarékoskodás itt is fontos szempont.
De láttam már brit televízióban olyan riportot, amely rendszeresen követi nyomon egy angol család életét, mert tagjai azt vették a fejükbe, hogy csak brit termékeket vásárolnak. Élelmiszert, ruházati cikket, mindent. Nem egyszerű persze a „Buy British” mozgalomnak megfelelni, hiszen sok árura már nem az van írva, hogy Made in UK, hanem hogy „Designed in the UK”. Vagyis a briteké a szellemi tulajdon, de a gyártás valahol már a távolban zajlik. (Ráadásul, aki ilyesmit vesz a fejébe, eleve le kell mondjon olyasmiről, ami a saját hazájában egyszerűen nem terem meg – mert nem olyan a klíma. A tévében látott brit család eltökélten ilyen volt.) De térjünk vissza a borainkhoz.
A brit szakíró nem csak a magyar borászat gondjának tartja a túlárazottságot. Jancis Robinson azt írta, hogy szinte minden „feltörekvő ország” borai ezzel a gonddal küzdenek, sőt még a bornagyhatalomnak tartott spanyolok is nehezen adják el a boraikat annyiért külföldön, mint amennyiért szeretnék.
Tanulság? Azon kell változtatnunk, hogy az átlagos borfogyasztók, akiket a cikk legelején említ a szerző, ne Bulgáriával vagy Moldovával egy „lapon” emlegessék a magyar bort. Mint ahonnan olcsó, és nem túl ígéretes borok érkeznek. Sajnos a 90-es évek előtti évtizedekben a nyugat-európai piacon ezt örökséget szereztük meg, amitől lassan lehet csak megszabadulni.
Egyszer már írtam róla, hogy talán Új-Zéland útját kellene választanunk. Tanuljuk el tőlük, ahogyan ők a sauvignon blanc-nal vagy a pinot noirral rangot szereztek maguknak. Olcsó új-zélandi bor egyszerűen nincs Európában (ausztrál vagy más újvilági van bőven, de Új-Zéland nem megy egy bizonyos szint alá).
Ezt kellene csinálni nekünk is: kisebb mennyiséggel, de csak kiváló minőséggel, jelen kellene lennie a magyar bornak minél több helyen. Ha a világ ezt szokja meg, nem fogja túlértékeltnek tartani. Mert csak jót és kiválót lát, olyan minőséget, ami kétségtelenül megéri az árát.
