Valamikor 80 hold az nem volt kevés. Ahhoz persze, hogy 1945 után hivatalosan kuláknak nyilvánítsanak valakit, nem volt elég. De hogy lekulákozzák, meghurcolják, elhurcolják, több hét után engedjék haza, ahhoz igen. Megesett ez az én családomban is.
Pedig a 80 hold egy nyolc gyerekes családban épp csak a megélhetéshez volt elég. Rengeteg munkával. És abból a 80 holdból arra az egypár hold szőlőre volt mindenki a legbüszkébb. Hát persze! Hegyalján, mi másra? A szőlő valahogy még a téeszbe sem került be. A többinek a java része, kényszerűségből - igen.
„Apai jogon” magam is jártam ott egyszer, megnézni azt, amire ő mindvégig büszke volt – még akkor is, amikor már semmi köze nem volt hozzá. Mert az még akkor is a „mi szőlőnk” volt. Neki. A nadrágszíj-parcellákból ugyanis 1/8-ad részt (az ő jussát) a Mama eladott, hogy tanulhasson tovább. Föld tehát már nem járt neki. Egy nyolcad rész, tíz hold – abból lett két egyetemi év és egy háború miatt meg nem szerzett diploma. Helyette Don-kanyar, kétszer. Aztán a másik véglet, az amerikai fogság.
 |
| Valahol Hegyalján - ez nem a családi dűlő... |
A szőlőt tehát jog szerint már nem nevezhette magáénak. De a családé volt, ezért a sajátjának érezte. A hegyközi kisvasúton mentünk oda, a kert végében lévő megállótól, Hosszúláztól, ameddig lehetett (talán Köveshegyig vagy Károlyfalváig?), aztán ott leszálltunk. De jócskán kellett még gyalogolni. Amikor odaértünk, előttünk egy dűlő, hagyományos, nem kordonos művelésű szőlővel, amit könnybe lábadt szemmel nézett. A több mint negyven év előttiekből ennyire emlékszem.
Meg arra, hogy Apám két dologtól tudott lázba jönni: ha a Don-kanyarról beszélt (és enélkül vasárnapi ebédet megúszni alig lehetett), meg a tokajitól. Nem azért, mert többet ivott volna belőle a kelleténél, dehogy. Egyszerűen mérhetetlenül büszke volt arra, hogy arról a vidékről származik. Zemplénből, Hegyaljáról, ahol a világhírű tokaji is terem. S hogy a családjának még „szőleje” is volt arrafelé.
Tokajit inni ünnep volt. Anélkül jeles évforduló, névnap vagy születésnap nem múlhatott el. Legbecsesebb ajándéka egy olyan palack volt, amit fillérekért címkéztek meg az ő nevére. Hitte, hogy az az ő saját tokajija.
A régi szőlő, úgy tudom, ma is megvan. Családon belül. Maradjon is így, értő kezekben, mert addig minden rokon továbbra is kicsit sajátjának érezheti...
