Igen, tudom, hogy ezt a címet nem én találtam ki, de nem is akarom kisajátítani. Eötvös Gábor zenebohóc klasszikus és világhírű mondása azonban épp ide illik.
Chardonnayből is: van mááásik...!
Igazából számtalan másik van, de most egy Chardonnayhoz közeli másikról lesz szó. Bourgogne, azaz Burgundia északi részén található Chablis, ahol ugyanaz a chardonnay szőlő annyira más viszonyok között terem, mondják, hogy az már nem is chardonnay. Hanem chablis. Ők ott nem chardonnay bort csinálnak, hanem chablis-t. Marketing? Lehet. És nagyon ügyes. Ha osztriga, kagyló vagy más tengeri herkentyű mellé megfelelő bort keres valaki, az ajánlatok között a listavezetők egyike rendszerint a chablis. Nem a chardonnay, hanem a chablis. Pedig a chablis is chardonnay.
Egyébként, ha valaki a palackot vizsgálva akarja megtudni, hogy a chablis milyen szőlőből is készül, nincs egyszerű dolga. Az ottani borosgazdák ebből a szempontból nem mások, mint a többi francia borász. Nem nagyon közlik a címkén, hogy milyen szőlőből is csinálják a bort. Ezt a fogyasztónak - szinte illik tudnia.
Ezért aztán a francia borokkal – szerintem – kicsit nehezebb is megbarátkozni, mint a máshonnan valókkal. Talán azt is lehetne mondani, hogy ez a szemlélet kicsit eltávolítja (elidegeníti ?) a kezdő borkedvelő közönséget a francia boroktól.
Hiszen tudnom kellene, hogy egy chablis kibontásakor épp milyen bort is töltök a pohárba? Tudnom kellene, hogy a chablis egy szőlőfajta, vagy egy borvidék neve? Hát miért nem írják rá a címkére? Enélkül zsákbamacskának gondolhatja az ember az egészet, nem? Lehet, hogy egy ismeretlennek tűnő címke láttán inkább vesz valaki egy jó kis chardonnayt, pedig ha megvenné a chablis-t, akkor is ugyanazt kapná. De talán eléggé összekuszáltam már az egészet, úgyhogy menjünk tovább.
A lényeg az, hogy a kagylóhoz rendszerint chablis-t kell bontani, és ez így történt legutóbb is. A kagyló megfőzéséhez is kell fehér bor, ehhez is egy chardonnay-t nyitottunk, és ha már adódott az alkalom, akkor nem lehetett nem összevetni a kettőt.
Persze, nem ugyanaz a kategória: főzni rendszerint jó a tájbor is, a vin du pays, ráadásul nem is burgundiai, hanem vacluse-i – de azért francia. Kellemesen illatos, gyümölcsös volt, a színe viszont kicsit sötétebb árnyalatú. Az étel mellé fogyasztott chablis annyiban volt más, amit a könyvek is mondanak: a meszesebb talaj miatt kevésbé gyümölcsös, nem annyira aromás, illatos arrafelé a chardonnay, de van egyfajta határozott, keményebb karaktere, és ez az, amiért a chablis-t ezen a néven emlegetik. És ezért kedvelik.
A kagyló, azaz a moules+frites (kagyló sült krumplival) egyébként a belgák nemzeti eledele. Mint az osztrigát is, a kagylót is csak r-betűs hónapokban szabad csak enni (ha végigfutunk a neveken, a nyári hónapok maradnak ki, tehát a gyorsan romló kagylót csak a hűvösebb évszakokban ajánlatos fogyasztani). A kagyló és a sültkrumpli sajátos kombináció, és sokat elárul a belga konyháról, ha tudjuk, hogy a sültkrumpli már önmagában is az ország egyik specialitása, majonézzel, ketchuppal vagy más szósszal.
De a kagyló nem olyan egyszerű dolog, mint gondolnánk. Nem mindegy, milyen lében főzik meg a fazékba kerüléskor még élő állatot – lám az állatvédők értük még nem emeltek szót – és legalább olyan fontos, hogy milyen lelkiismeretesen sikerül megtisztítani, lesúrolni (!!) a héjukat. Nincs annál rosszabb, amikor a tengeri homok vagy a kagyló héján lerakódott mészkő csikorog az ember foga alatt. Nincs az a chablis, amelyikkel ezt le tudjuk öblíteni. Márpedig a legismertebb vendéglőben is előfordult már, hogy ezt a legelső fázist rontották el, így a kagylót inkább otthon csináljuk, magunk.
S hogy főzni jó-e a tájbor? Lesz erre is egy pár ellenpélda. A kagylóhoz – szerintem – jó. De vannak ételek: a burgundi marha (a beuf bourgignon) vagy az olasz pepposo, amihez nem szabad csak kiváló vörösbort használni. Amikor ezekhez az ételekhez adok át egy-egy körültekintő gonddal kiválasztott palackot, úgy érzem, mintha én magam főztem volna meg – pedig a munka javarésze természetesen nem az enyém.
