BorTárs

Fiatal séfek vetélkedtek valahol Amerikában, és az egyik feladat bizonyos zöldségek megkóstolása, azonosítása volt – bekötött szemmel. És ahogy a népszerű tévéműsorban láttam: nagyon nehezen ment nekik!

Alig akartam hinni a szememnek, hogy a szemnek - ezek szerint - az ízlelésnél is mekkora szerepe van. Ha látjuk, amit a szánkba veszünk,  egy kicsit már tudjuk is, hogy milyen lesz az íze, mert ismerjük. De  ha nem látjuk előre, akkor elbizonytalanodunk.

 A látottak alapján elterveztem, hogy egyszer baráti körben bekötött szemmel kóstolgassunk borokat, és kíváncsi vagyok rá, hogy vajon legalább a fehéret meg tudjuk-e majd különböztetni a vöröstől, meg a rozétól. Ha ugyanis a leendő profi  séfeknek ilyen nehéz a szemük nélkül ízlelni, akkor a műkedvelő borkedvelők sem lehetnek könnyű helyzetben.

Az igazi vakteszteket persze nem vakon csinálják. Nem tudják ugyan, hogy mit isznak, de nem a szemük van bekötve, hanem a palackot nem látják. Vagy mert betakarják, vagy nincs is a közelükben. Érdekes játék ez.

Játék? Talán több is. Hiszen a vakteszt valójában a szubjektív megítélés egy részének kiszűrése, közelítés afelé, hogy érdek nélkül tessék az, amit az ember vizsgál. Mert nem tudja azt, hogy mit is vizsgál, és ezért csak az érzékszerveire hagyatkozhat. Nem befolyásolja a címke, a márkanév.

Azért a szubjektivitás egy részét lehet csak kiszűrni, mert ha valaki a fehéret szereti, akkor lehet előtte a legjobb vörös is, a fehér felé húz majd a szíve.

A vakteszt persze azonnal komollyá válik, ha tétje van. Mint ahogy 1976-ban Párizsban, amikor egy fiatal angol borkereskedő – egyébként a francia borok tántoríthatatlan híve – francia és kaliforniai cabernet sauvignonokat és chardonnayket kóstoltatott neves, ismert szakemberekkel.  4 francia és 6 amerikai vöröset, és ugyancsak 4-6 fehéret. Egytől húszig pontozhatott a 11 zsűritag, és az átlagpontok alapján itt is, ott is egy kaliforniai bor nyert. A cabernet sauvignonoknál a Stag’s Leap Wine Cellar 1973, a chardonnayk között pedig a Chateau Montelena 1973.

A franciák között a négy legnagyobb Premiere Grand Cru Classé közül a Château Mouton-Rothschild és a Château Haut-Brion volt ott a versenyben, valamint két Deuxieme Cru: a Château Léoville Las Case és a Château Montrose.

A TIME magazin riportere, aki egyedüli újságíróként volt jelen az eseményen, azonnal világgá kürtölte a hírt: az amerikai borok legyőzték a franciákat a legobjektívebb vakteszteken!

Tény: az átlageredmény szerint igen. De a győztes, a Stag’s Leap Wine Cellar csak egyetlen zsűritagnál volt  első! Az egyébként 9 francia, egy brit és egy amerikai szakértőből álló zsűri szavazólapjain a Chateau Montrose öt elsőséget szerzett, de a többiek ezt a bort valahogyan lepontozták. Csak harmadik lett.  S mivel nem a helyezési számok átlaga, hanem a megszerzett pontok átlaga számított, a jobb átlagteljesítményt nyújtó amerikai lett az első. A másodikra a Chateau Mouton-Rothschild „futott be”.

Hiába lett az első hatból négy francia bor, a házigazdákat sokkolta az eredmény. A bíráló bizottság egyik tagja, Odette Kahn, a Vin du France bormagazin szerkesztője visszakövetelte szavazólapját (amelyen egyébként egyetlenként ő jelölte a győztes bort az első helyre).  A Le Figaro három hónap múltán írt csak a tesztről, és nevetségesnek mondta az eredményt, a Le Monde hat hónap múlva tette ugyanezt. A vakteszt ötletgazdáját, a brit Steven Spurrier-t bojkottálták, egy évig semmilyen hivatalos borbemutatóra nem hívták meg a franciák.

De a hegemónia kétségtelenül megtört, sőt! A „Párizs ítélete”-ként(*) is emlegetett vakkóstolást azóta többször, több helyen megismételték ugyanezekkel a borokkal, és egyetlen egyszer sem végzett francia bor az első helyen.

(*) Párizs ítélete a görög mitológiából is ismert: Zeusz kívánságára a trójai királyfi, Párizs döntötte el, hogy a három istennő: Aphrodité, Héra és Pallasz Athéné közül melyik kaphatja a legszebbnek járó aranyalmát. Párizs Aphroditét választotta, mert az istennő cserébe neki ígérte a világ legszebb halandó asszonyát, Helénát.