A pálinka valóban reneszánszát éli ma Magyarországon, ami jó dolog. Sőt, megkockáztatom – mivel a reneszánsz újjászületést jelent – nem is reneszánszát éli ez a hungaricum, hanem most született meg igazán!
Pár éve még nem hittem volna, hogy olyan szórakozóhelyek nyílnak Budapest Belvárosában, ahol a fiatalok egy-egy pohár pálinka kóstolgatása közben beszélgetnek és hallgatnak élő zenét. Például ilyet is:
Persze, nem volt ez mindig így, emlékszünk még a fekete címkés kommersz cseresznyére vagy barna színű barackos párjára, amelyeknek gyanítom, semmi közük sem volt a nevezett gyümölcsökhöz. (Meg emlékszem katonakorom alumíniumkulacsot is kimaró rémisztő szeszére az alföldi "Bermuda-háromszögben"... de ez szerencsére régen volt.)
Kicsit még annál is délebbre, szívemhez egészen közelálló pálinka készült, bár ízében alig-alig múlta fölül az alumíniumkulacsos kerítésszaggatót. Tatuska – mert nem csak bort csinált – az utolsó lehullott szemig felhasznált minden gyümölcsöt, és évente lefőzte a megérlelt cefrét. Titokban, hiszen akkoriban még ötven litert sem lehetett főzni otthon, mint manapság. Lefőzte, ameddig bírta. Aztán eljött az idő, amikor már elment az ereje, de két hordó cefre még évekig várta, hogy lesz belőle valami.
 |
A bevásárlókosárba pálinka is került |
„Valami” persze a korábbiakból is alig lett, iható pálinka meg egyáltalán nem. Talán csak kémiailag volt az, ami a barkácsolt lepárló eszközből kicsöpögött. Nem az erejével volt annak baj, megvolt az talán 70 fokos is! Kínálni is csak úgy mert belőle, ha előtte „bekeverte”, felhígította desztillált vízzel úgy 50 fokosra. De még akkor is kapart.
Nem is nagyon fogyott belőle, még olyan helyen sem, ahol szinte minden üveg kiürült. Annak idején előfordult, hogy a kollégákkal egy-egy pohár segített csak át minket a fáradtság okozta „holtponton”. De a Tati pálinkája (ezt is írtuk a címkére) még ott sem fogyott el.
Mígnem egyszer valaki annyira szomjasnak bizonyult, hogy a kedvéért röstelkedve ugyan, de elővettük a Tatit. Azt hittük, egy kortynál több úgysem fogy belőle. Tévedtünk. Biccentett, csettintett, és attól kezdve, amikor csak jött, megkérdezte: „Hogy van a kedves nagypapa?” Ami egyet jelentett azzal, hogy felhatalmazást kér meghúzni a rejtekhelyen tárolt üveget.
Ez az epizód az oka, hogy végül is a Tatuska pálinkájára is kellemesen emlékezünk. De ha még élne, és elő akarná venni a a régi készüléket, hogy lefőzze a megengedett 50 litert, egészen biztos, hogy minden erőnkkel megpróbálnánk lebeszélni róla.
